Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

- szól Nemes Sanyi. - „Majd én megreszelem." Futok az ásóval a konyha melletti sátorhoz, felhajtom a szerszámos láda fedelét, belekotorok: - „Na, biztosan ez lesz az!" - húzok elő egy jókora ráspolyt, s tologatni kezdem nagy erővel az ásó peremén. De bizony nem fog az rajta semmit, folyton el-elakad, meg-megcsu- szamlik, az ásó viszont nem javul, nem élesedik egy szikrányit sem. „O, hogy a fene enné meg ezt az ócska reszelőt! - mérgelődöm magamban. De azért nem adom fel, kínlódom, vesződöm vele tovább. Az idő meg telik. Egyszer csak előbukkan Sanyi: „Meddig gatyázol még azzal az ásóval?" - „Az a baj, hogy életlen ez a reszelő, nem fogja" - morgok dühösen. Sanyi egy pillantást vet a markomba szorított szerszámra, rám mered: - „Micsoda hülyeséget csinálsz te itten? Hát nem látod, hogy ez nem reszelő, hanem ráspoly?" - azzal kiveszi a kezemből az ásót, s a láda mélyéről elővett lapos reszelővei maga lát neki. Minden mozdulatán látszik, hogy nem először csinálja. Röstellkedve kullogok el onnét, ég az arcom, mintha leforráztak volna. Oktondiságomon felül leginkább az bánt, hogy még csak nem is felnőtt ember, hanem egy magammal egykorú szeme láttára kellett megszégyenülnöm. Csaknem hat évtizeddel az eset után az öregedő emberi lény (ál)bölcsességére hagyatkozva azzal vigasztalom magam, hogy az élet útját sikerek és szégyenek váltakozva szegélyezik, s egyáltalán: szégyenkezni csak az nem szokott, akiből hiányzik a szégyenérzés.)

A Kopolya-völgy közvetlen környékén meg persze a falun, Szinpetrin túl három hosszabb kirándulást tettünk táborozásunk ideje alatt. A legelső igazából még hosszabbacska is alig volt, épp csak egy jókora sétát tett ki. A Jósva völgyétől délre fekvő Tornakápolnát tűztük ki úti célul, de ahogy Szinpetri szélső házait, majd a patakkal párhuzamos országutat elhagyva a ritkás erdőn át vezető, vízmosta, köves kapaszkodó után elérkeztünk egy gyümölcsfákkal teli dombhajlathoz (a térkép Szőlő-oldal névvel jelöli ezt a helyet), a tenyérnyi falucska megtekintéséről könnyedén lemondva mohón megrohamoztuk a minden őrizet nélkül ott kínálkozó szilvafákat, s telizabáltuk magunkat az épp hogy zsendülő szilvával; akinek zsebe volt, abba is gyömöszölt, amennyit csak bírt. Második kirándulásunk már valóban megérdemelte ezt a nevet, már csak a hossza miatt is: kifordultunk a Kopolya-völgyből, és Szin község felé haladva még előtte le-, pontosabban felkanyarodtunk balra, északnyugat felé, majd a kacskaringókkal s helyenként eléggé meredek kapaszkodókkal tűzdelt keskeny úton Szelcepusztáig gyalogoltunk. Útközben hegyhátak domborodtak elő: jobbról a Hangyás-tető, balról a Kopolya-tető majd a Kopasz-hegy, s végül a gyérülő fák közül kijutva szemünk elé tárult a Szelce-völgy legfelső zugában meghúzódó Szelcepuszta. A lombos erdők szomszédságában szokatlan látványként fenyőfák ötlöttek először a tekintetünk elé; avatatlan szemmel is azonnal megállapíthattuk: ezek nem ennek a helynek a szülöttei, úgy ültették ide őket valamikor - valakinek vagy valakiknek a tetszésére. „Az ottan Horthy Miklós vadászkastélya volt azelőtt" - mutatott Lajos bá egy távolban magasodó épületre. - „El-eljárt néha vadászgatni ide az öreg." - „Mostan kié?" - „Most? Hát a Rákosié. Manapság ő vadászgat errefelé." Erdő borította alacsony hegyhát keretezte a vadászházat (egyéb építményekben akkor nem is igen bővelkedett Szelcepuszta), amögött pedig rá lehetett látni a már odaátra eső Gömör-Szepesi-érchegység halványan

17