Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

előderengő, kékesszürke vonulataira. Légvonalban alig két kilométernyire lehetett az országhatár. „Az már ott a Felvidék" - szólalt meg ismét Kovács Lajos. - „Vagyis hát Csehszlovákia." Furcsa, megnevezhetetlen érzés fogott el bennünket. Elnézegettük volna még sokáig azt a számunkra elérhetetlen hegyvonulatot, ám egy másik, nagyon is néven nevezhető érzés indulásra ösztönzött: igen-igen megéheztünk, s mielőbb haza szerettünk volna érni, hogy a gőzölgő kondér előtt felsorakozhassunk a vacsoránkért. Neki is vágtunk a visszaútnak. A Kopasz-hegy meg a Kopolya-tető közti nyeregszerű horpadáshoz érve Jancsi (de milyen Jancsi is volt?) fejével arra intett: „Itt akár le is térhetnénk, feleannyi se maradna hátra az útból." Jancsi a többiekhez képest már komoly nagyfiú volt, ifivezető, most végezte a Fazekas Gimnáziumban a másodikat, lehetett hát adni a véleményére. Ám Lajos bá ezúttal lehűtötte: „Nem mindig az a rövidebb út, ami annak látszik. Meredek, sziklás, bozótos arra a terep, lehet, hogy jóval később érkeznénk a táborba ezekkel a kicsikkel, kivált, ha ránk sötétedik." Az említett kicsikre pillantva igazat kellett adnunk neki: már így is eléggé ki voltak tikkadva, bizony aligha bírtak volna elboldogulni a járatlan rengetegben. Az idáig vezető út visszafelé sem lett kurtább, kapaszkodói azonban szerencsénkre egytől egyig lejtővé változtak, így hát jóval kevesebb erőnket emésztette fel hazáig.

Mind a megtett út, mind pedig a ráfordított idő tekintetében harmadik gyalogtúránk sikeredett a leghosszabbra, méltán megérdemel hát egy külön bekezdést. Előzményeihez hozzátartozik az is, hogy talán még a táborozás kezdete táján a közeli határszakasz őrizetével megbízott egységek parancsnoka táborvezetőnk tudtára adta: a határőrség katonái ekkor meg ekkor lőgyakorlatra gyülekeznek a Kopolya-völgyben, tevékenységük során éles lőszereket is fognak használni, ezért felszólít bennünket, hogy a kijelölt nap reggelén hagyjuk el a tábort, s másnap estig tartsuk magunkat távol a helyszíntől. (Semmi rendkívülit ne lássunk most abban, hogy egy gyerektábor hetekkel korábban kijelölt s az ügyben illetékes hatóságokkal is jó előre egyeztetett helyszínén éleslövészetet rendeltek. Akkor még 1951-et írtunk, a huszadik század, valamint a hidegháború kellős közepén tartott a világ, s nálunk a Rákosi-féle diktatúra is azon idő tájt tetőzött. Voltaképp azért is köszönet járt volna részünkről, hogy jóelőre figyelmeztettek...) Egy hosz- szú kirándulás szempontjából mindenesetre épp kapóra jött ez a „hadiparancs": Jósvafő s Aggtelek megtekintése - ha már a közelükben vagyunk - eleve ott szerepelt a terveink közt, ekkora gyalogtúra véghezvitelére viszont egy nap nem elegendő, kössük hát össze - úgymond - a kellemetlent a hasznossal, s vágjunk bele. Úgy is történt. Nem emlékszem a pontos dátumra, de még a húszadika előtti valamelyik nap kora reggelén kutyafuttában megreggeliztünk, sátraink bejáratát szorosan összefűztük, majd egy kulacsnyi fekete(pót)kávéval s némi hideg élelemmel feltarisznyázva kivonultunk a Kopolya-forrás völgyéből, s a kövesúton kétsoros menetoszlopba fejlődve megindultunk nyugat felé. Szinpetri két sorban álló házai közé érve nótára zendített a csapat: hadd hallják a hangunkat. Túl sokan nem kapták fel a fejüket a nótaszó hallatán, csupán egy-két idős asszony meg öregember mutatkozott elő itt-ott az egyutcás kis falucska egész hosszán. A falut elhagyván a nótával is csakhamar felhagytunk, inkább csendesen beszélgetve vagy szó nélkül szemlélődve iparkodtunk fogyasztani az előt18