Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

a higiénés viszonyokat tekintve hozzánk képest toronymagasan állt - mondjuk - Zánka vagy Balatonszepezd, de még a számon nem tartott kisebb táborok színvonala is. A legfőbb eltérést azonban jómagam nem ebben látom, hanem abban, hogy az utánunk következő nemzedékek táboroztatásai során egyre inkább a dolog szolgáltatás jellege került előtérbe. Nyakon volt ugyan löttyintve az egész az épülő szocializmus halványan - s évről évre hiteltelenebbül - pirosló eszmeiségével, ám idő haladtával a lényeg mind leplezetlenebből elsősorban arra irányult, hogy „érezze jól magát az a gyerek", azaz: szolgálják ki az igényeit, elibé rakván lehetőleg mindent, amit szeme-szája-füle megkíván. A könnyűszerrel kielégíthető sóvárgást kihasználva így szivárgott be hozzánk s hódított teret - évekkel-évtizedekkel a szocialista rendszer bukása előtt! - a fogyasztói társadalom szelleme. (Jellemző epizód a hetvenes évek utójáról: baráti család rendelkezésünkre bocsájtott szepezdi nyaralójában üdültünk hat gyerekünkkel. A legapraja még egészen kicsi volt, délutánonként aludnia kellett volna, a közelben harsogó popzene miatt azonban nemhogy elszenderedni, de nyugton maradni sem bírt. Az ingyenes műélvezet forrására az alattunk működő úttörőtáborban akadtunk rá: ott zengedezett teljes hangerőre állítva egy oszlop tetejére rögzített hangszóróból. Beóvakodtunk hát hozzájuk azzal a kéréssel, hogy kapcsolják ki, vagy legalább halkítsák le, mert nem tudjuk elaltatni egyéves kislányunkat, s aligha valószínű, hogy ekkora lárma a táborbeli gyerekeknek is a javára válna. „Sajnos nem áll módunkban teljesíteni az önök kívánságát" - közölte velünk elutasító modorban a tábor vezetőjeként bemutatkozó középkorú hölgy, feltételezhetően maga is pedagógus. - A gyermekek igénylik ezt a zenét." Ahogyan utóbb a fiivet is elkezdték igényelni, teszem hozzá most: harminc évvel később.) Mindenesetre: nekünk ott a Szinpetri melletti Kopolya-forrás völgyében 1951 nyarán még nemigen támadtak ilyen különleges igényeink. Ha zenei élményre vágytunk, hát énekeltünk; elhangzott természetesen egy-két úttörőnóta is, többnyire azonban népdalok kerültek sorra. A három éve betiltott cserkészmozgalom szelleme még mindig ott lengedezett közöttünk, s egy-két akkor tanult dalt is felfelidéztünk - némi szövegmódosítással, vagy akár anélkül - a jelesebb alkalmakkor meggyújtott tábortűz köré telepedve. Ilyen volt a Szellő zúg távol kezdetű esti dal is (amit egyébként korábban tanultam meg ezzel a szöveggel, mint az eredeti Kis kece lányoméval - aminek a dallamára írták). Kovács Lajos hunyt szemmel s kissé révült mosollyal énekelt velünk együtt. Máskor talán nem mindig, de ilyenkor igen közel éreztük őt magunkhoz, s a legkevésbé sem találtuk rendellenesnek, hogy úttörővezető létére nem az úttörőjelvényt mintázó alumínium övcsatot, hanem a sárgarézből öntött cserkészliliomosat viselte a derékszíján.

Megérkezésünk másnapján Lajos bá parancsba adta: készítsünk kerítést meg díszkaput a tábor bejáratához. „Legyen már valami pofája ennek a helynek, ha egyszer idejöttünk! Még azt hinné valaki, hogy vándorcigányok tanyáznak a Kopolya-völgyben." Anyagot — sudár, fiatal bükk- meg gyertyánnövendékeket, mogyorósuhángokat - adott az erdő, neki is láttunk szaporán, s ebédidőre már készen állt a kapu, nem kellett szégyenkeznünk vele. (Csak nekem, de egyéb miatt; ennyi év után már kivallhatom. Nos: az előző napi árkolás meg latrinaásás közben a kemény, köves talaj kivette az egyik ásó élét. „Meg kéne kicsit reszelni"

16