Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

épp akkor kezdett érni, a lehullottak ott lebegtek a víz színén, néhányuk pedig lassan, tétovázva már lefelé úszott a víz sodrával. Túl az almafákon kaszáló húzódott föl egészen a növendék fákkal, fiatal cserjékkel - nagyrészt mogyoróbokrokkal - benőtt mészkőalapú domb aljáig.

Táborverésre az innenső, azaz a jobb parti részt jelölte ki Kovács Lajos. (Csupán a táborlakók végtermékeinek befogadására szánt latrina került odaátra, a kaszáló legtávolabbi szegletébe; így aztán, akit sürgős dolga sarkallt, annak bizony igyekeznie kellett, hogy a patak medrébe helyezett lépőköveken túljutva még idejében a tett színhelyére érjen.) Lakósátraink - a honvédségtől pár éve leselejtezett, ütött-kopott ún. B-típusú ponyvasátrak, amelyek felállítva alacsony falú, nyeregtetős házakra emlékeztettek - a patak partján kaptak helyet. Középütt fenn, a forrás közelében a raktárnak kinevezett sátrat ütöttük fel, nyomban be is hordván oltalma alá a három hétre szóló tartós élelemmel teli ládákat, zsákokat, no meg persze az edényeket s a szerszámokat is. Közvetlen mellette a konyhát alakítottuk ki. Ennek legfontosabb része - mondhatni: lelke - egy kövekből rakott, ám füstcsővel is ellátott üstház volt, a hozzá tartozó üstökkel, kondérokkal meg egy kecskelábú asztallal, s egy fölé kifeszíthető ponyvatető biztosította, hogy esős időben is használni lehesssen. Legfelülre, félig-meddig már a magasra nőtt bükkök s gyertyánok árnyékába - ahonnét jól be lehetett látni s szemmel tartani az egész terepet - került végül a parancsnoki sátor, Kovács Lajos főhadiszállása. Mindez természetesen jóval lassabban ment végbe, mint ahogy itt leírtam: a sátrak felverésében sokan még gyakorlatlanok s ügyefogyottak voltak, körülárkolá- suk is időbe telt, ráadásul tábori ágyainkat is magunknak kellett ott helyben elkészítenünk frissiben levágott s megfelelő méretre eldarabolt farudakból. Közben az éhség is mardosni kezdett bennünket: ebédre szánt útravalónkat rég befaltuk, s bár a nap már lefelé hajlott, vacsoráról egyelőre szó sem lehetett: „Előbb bemegyünk a faluba szalmáért!" - jelentette ki Lajos bá. Bükkfahusángokból összeesz- kábált ágyainkon ugyanis aligha bírtuk volna kihúzni az éjszakát. A manapság szélűben használatos habszivacs matracoknak meg a kicsire összesodorható műanyag derékaljaknak - izoliereknek - akkoriban még a hírét sem lehetett hallani. így hát egy-egy üres szalmazsákot a hónunk alá csapva nótaszóval bevonultunk a közeli Szinpetribe, s az ott megvásárolt idei cséplésű szalmával a tapasztaltabbak útmutatása szerint ki-ki megtömte a magáét. Ez a művelet úgy ment végbe, hogy kézzel nyalábolva kis adagonként raktuk bele a szalmát, s közben időről-időre a földön hanyatt fekve s a lábunkkal benyúlva keményre tapostuk. A rátöltést s a taposást addig-addig ismételtük, míg csak a szalmazsák kőkemény- nyé s rugalmassá nem vált. Arra természetesen ügyelni kellett, hogy a szalma csomók nélkül s hézagmentesen töltse ki a helyét, különben keserves lett volna rajta az alvás. Dolgunk végeztével kettőt-kettőt hosszában egymásra fektetve - egy fiú elöl fogta az alsó zsák két csücskét, a másik meg hátul - hazacipeltük őket a táborba: most már volt mire feküdnünk. Lepedőt-pokrócot mindenki hazulról hozott magával, egyéb - korszerű - tábori felszerelésről, például hálózsákról, legfeljebb könyvben olvashattunk. Mire visszaérkeztünk, valami vacsoraféle is volt már, talán - ha jól emlékszem - zsíros kenyér, hagyma meg rántott leves, de néhány szem almát is felkapkodtunk ráadásként a patakparti fák alól. Aztán 14