Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

majd nyomban ráfelelt egy hangosan harsány, a mozdonyé, s a szerelvény, mintha csak ekkor kapna észbe, nagyot rándulva-csörömpölve kimoccant álltó helyéből, s ütemes kattogással megindult a fekete füstöt és áttetsző fehér gőzgomolyt eregető lokomotív nyomában. A csapókerti megálló után csakhamar magunk mögött hagytuk a várost. Pataki Tibi barátom mellém kuporodva, szó nélkül lesett kifelé középütt összenőtt sűrű szemöldöke alól, kurtára nyírt kefehaja akár a sündisznó tüskebundája. Nem kérdeztem tőle, mit figyel annyira: tudtam. S valóban: amint a Köztemető hosszú kerítése elmaradt mellőlünk, pár száz méter után rám villantotta fekete szemét: „Ott van, ni!" - s egy fejmozdulattal a termetes fehér nyárfák mögül elősötétlő fenyőfák felé bökött. Hétvégi, titkos indiántáborunk helyszíne volt az a néhány éve ültetett, fiatal feketefenyves, s minthogy többnyire másik irányból, a Nagyerdő sűrűje felől szoktuk megközelíteni szombat délutánonként, különös volt ezúttal a vonat kissé lapos madártávlatából elsuhanóban látnunk. De mireánk most nagyobb, komolyabb tábor vár! Hagytuk hát elmaradni fenyvesünket a Nagyerdő legszélső fáival együtt, s Hadház meg Téglás után hamarosan már a Nyírség itt-ott elővillanó sárga buckái és zöld ligetei között zakatolt a vonatunk. Nyíregyháza után északnyugat felé kanyarodva egy óra sem telt el, s a távolban kékesszürkén megjelent előttünk a tokaji hegy. Eszembe jutott, hogy Apám falujában, Rohodon, a szőlődomb oldalában - hány éve is? három? vagy már négy? - mekkora izgalom fogott el, amikor ugyanennek a hegynek alig fölsejlő, halvány körvonalait megpillantottam a messzi láthatár legalján. Most meg itt van, ni: egyenest az orrom előtt! Elhagytuk Rakamazt, már a Tisza hídján dörög keresztül a vonat, a hegy dereka szőlősorok keskeny csíkjaival sűrűn telirajzolva, át is értünk a túloldalra, itt az állomás, ám a hegy kúpja sehol: olyan közel kerültünk hozzá, hogy az alja eltakarta. Tarcalon is túl kellett haladnunk, hogy ismét előtűnjék jobb felől távolodóban. (Sok esztendő múltán egy kirgiz szótárt böngészve-lapozgatva - többek közt - erre a példamondatra találtam az egyik szócikk alatt: „Hegyet ki látni akar, messziről nézze." Milyen igaz!) Mezőzombor után alig néhány perc, s már be is futottunk Szerencsre. - „Lajos bá, itt leszállhatnánk egy kicsit" - vetette föl valaki. - „Aztán minek kéne itt leszáll- ni?" - „Meglátogatnánk a csokoládégyárat." - „Hát ha annyira akarod, csak szállj le nyugodtan" - szólt Kovács Lajos. - Arra van, ni, a gyár." - „Csakugyan leszállhatok?" - „Hát, persze, eriggy csak" - biztatta. S a fiú meglepett ábrázata láttán kajánul még csak ennyit fűzött hozzá: - „Aztán, ha elteltél csokoládéval, majd gyere utánunk. De mindig a sínek mentén haladj, míg csak utói nem érsz." A gyár- látogatás így hát elmaradt, viszont egy órán belül megérkeztünk Miskolcra. Némi vesztegelés után - a mozdonyt ugyanis áttolták a szerelvény másik végére, ami ezáltal az eleje lett - a vonat elindult visszafelé. Hohó! Csak nem visznek haza bennünket máris? Túl korán volna! De hamarosan elkanyarodtunk északi irányba, s én oly lelkes várakozással lestem, mikor is érkezünk meg végre a hegyek közé, hogy a Miskolc utáni útszakasz kezdetén felmagasló hatalmas meddőhányók láttán egy kis biztatásra tán még ki is szálltam volna a vagonból, hogy gyalogszerrel folytassam az utamat. Főleg, ha valaki, mondjuk Tibi, még csatlakozott volna hozzám. Ilyen javaslat szerencsére nem hangzott el; különben igen sokat kellett volna lépkednem, míg beérem a vonaton utazó többieket.

11