Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

Az a vonat pedig konokul, eltökélten gördült felfelé előbb a Sajó mentén, majd azt csakhamar elhagyván a Sajóba torkolló Bódva völgyében. Szemlátomást szokatlan volt számára a síkföldi terep után ezen az igencsak egyenetlen, gyalulatlan tájon. A kanyarokat ugyan vígan vette az erdővel dúsan benőtt hegyek - vagy inkább: dombok - kerülgetése közben, ám még az enyhe kapaszkodók is keményen megdolgoztatták. Ilyenkor - akárcsak a lépcsőhöz nem szokott, de még magabíró ember - erősen zihálva iparkodott mielőbb túljutni a nehezén, fokozott erőfeszítését pedig a megszokottnál is sűrűbb fekete füst s a tömören, fehéren gomolyló gőz mutatta. (Persze az is lehet, hogy a kis füstös szénzabáló küszködése csak az én szememben tűnt akkor olyan drámainak.)

Jócskán eltávolodtunk már Miskolctól, talán valahol Edelény meg Szendrő között járhattunk, amikor különös dolog ragadta meg a figyelmemet: bal felől egy zölden púposodó domb aljában egy öregember szántogatott. Abban még nem lett volna semmi rendellenes, hogy valaki nem tavasszal vagy ősszel, hanem a nyár kellős közepén lát neki a szántásnak: betakarítás végeztével bizonyos idő múltán mifelénk, az Alföldön is megszántják sekélyen a learatott földet; ez a tarlóhántás. Az sem volt épp szokatlan, hogy az ekét nem ló, nem is ökör, hanem egy kiálló csontú, sovány tehénke vonszolta azon az elkeskenyedő, lejtős földdarabon: a szegényebbje ló híján kénytelen-kelletlen olykor a tehenét fogta igára. Hanem az eke! Az aztán nem akármilyen volt: fából készült az egész! Fából volt annak minden egyes darabja, csupán alul, a talajt érintő kiálló része volt egy vaspapuccsal kipótolva. Legfeljebb ha könyvben vagy múzeumban láthattam ilyet előtte - meg persze azóta is. Átsuhant agyamon egy fuvallatszerű felismerés: lám, nemcsak térben, de az időben is utazhatunk.

Lassacskán végállomásunk felé közeledve mókás helyneveket olvastunk le az állomásépületek homlokáról: Szalonna, Perkupa. „Na, ez jó falu lehet, minden szalonnábul van! Ugorgyunk csak le, vágjunk egy jó darabot belőle!" - „Haggyad mán Szalonnát, mingyán Kolbász következik!" - „Te csak elhallgass, mert különben Perkupán csaplak!" így évődtünk egymással a fura falunevekkel játszadozva, s nekem akkor még halvány sejtelmem sem volt róla, hogy majdani barátom, a ragyogó tehetségű költő, Kalász László szülőföldjén járok.

Perkupa után még egy kurta futamatnyit haladunk, s megáll velünk a vonat. Baloldalt ott a helynév kiírva egy fehér táblára fekete betűkkel: SZÍN. Falu azonban sehol a sínek közelében. „Na, ennek ugyan a színét se látni!" - „Annyi baj legyen, majd megkeressük" - szól Lajos bá. - „Nyomás, hamar kipakolni, drága az idő!" Percek alatt kiürítjük a marhavagonokat. Egy lovas szekér vesztegel ránk várakozva a megálló közelében, azt a nagyja holmival - ládákkal, zsákokkal, összecsomagolt sátrakkal - sebtiben megtetézzük, a maradék apraját a magunkéval együtt kézbe meg vállra kapjuk, aztán lépés előre, indulj! Éleset füttyéntve - immáron nélkülünk - a vonat is nekilódul, s lassan eltűnik felfelé északnak, Bódvaszilas, majd Tomanádaska irányában. Bő kilométernyi gyalogmenet után elérjük Szin községet, s megállás nélkül átvonulunk rajta. Afféle egyutcás település képét őrzi az emlékezetem, de hát több utcára hogyan is futotta volna: jobb felől az Aggteleki-Karszt erdőborította mészkődomborulatai, bal felől a Bódvába siető Jósva patak, túl rajta úgyszintén erdők meg dombok, így hát szélűben alig12