Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
a padokat s a pedagógusok idegeit. Ez a tizenegy-tizennégy esztendős korosztály, bár részint még a háború előtt született, de már annak évei alatt vált - annyira- amennyire - társadalmi lénnyé, s életkorából is adódó testi-lelki edzettségének köszönhetően többségében derűs várakozással, vidáman vágott neki a nagy kalandnak. Akadt azonban vagy négy-öt alsós is a társaságban, a második, harmadik osztályon épp csak hogy túljutott apró emberkék, akiknek részvételét a várható körülményekről s fiacskáik teherbíró képességéről felettébb hiányos elképzeléseket s hiú reményeket tápláló szülők szorgalmazhatták. Öt-hat év korkülönbség az emberi élet első másfél évtizedes szakaszában még nemzedéknyi távolságot jelent. E gyengécske, fejletlen, tartósan alultáplált kisgyerekeket akkor is próbára tette volna a táborozás, ha valamelyest jobb koszton s megértőbb, nyájasabb felnőttek felügyelete alatt töltik el anyjuktól-apjuktól távol azt a három hetet. így viszont: mohó, féktelen kamaszok közé vetve (akikben még nem alakult, nem nevelődött ki az elesettek iránti kellő együttérzés, sőt titkon a nagyobbakra sandítva olykor azokon is túltettek otrombaság tekintetében) szinte védtelenül kellett átvészelniük a tábori élet minden viszontagságát, az örökös koplalás kínjaival, az erejükhöz képest hosszú gyalogtúrák fáradalmaival, a vaksötét éjszakák rettegéseivel együtt. Mindezt csak tetézte a többiek, a náluk nagyobbak s talpraesettebbek türelmetlensége s lenézése. Vissza-visszatérő lelkifurdalással gondolok rá, hogy néha magam is komiszul bántam egyikük-másikukkal. De most még előtte vagyunk mindannyian az egésznek, épp hogy csak befelé vonulunk a hajdan szebb napokat látott, ám a hat évvel korábbi bombázások nyomán itt-ott még mindig romos Nagyállomás ütött-kopott épületébe. Az utaztatásunk céljából jó előre megrendelt szerelvény ott vesztegelt a pályaudvar egyik félreeső vágányán. Elibé volt kapcsolva már a kis fekete, 324-es gőzmozdony is, s felfűtve, tettrekészen, időközönként fehér gőzpamacsokat prüszkölve várakozott az indulásra. Tízegynéhány fejezettel korábban említettem, hogy akkoriban első, másod- és harmadosztályú (azaz: párnázott, bőrüléses meg fapados) személyszállító kocsikból álló vonatok közlekedtek a MÁV vasútvonalain. Személyszállításra azonban nemcsak ezeket használták, hanem - ha a szükség úgy parancsolta - parányi szellőzőablakkal s kívülről zárható tolóajtóval ellátott, de ülőalkalmatosság nélküli vagonokat is; egykori katonák, de leginkább a deportálások poklát szerencsésen túlélő elhurcoltak számolhatnának be leghitelesebben kényszerű utazásaik kényelmi körülményeinek részleteiről. Nos: a MÁV jóvoltából mi is ezekre a — háború utáni esztendőkben Gerő-Pullmannak becézett - marhavagonokra kapaszkodtunk fel nagy vígan 1951. augusztus első reggeleinek valamelyikén. Tábori felszerelésünk kellékeit - a sátrakat, kondérokat, szerszámos, élelmi- szeres ládákat, krumplival, káposztával, hagymával teli zsákokat - már előzőleg bevagonírozták, reánk egyelőre csak annyi teendő várt, hogy a takarosán rendbe rakott tábori holmik tetejét s a köztük szabadon maradó helyeket megszállva elfészkelődjünk. Semmilyen látnivalót meg újdonságot nem szerettem volna elmulasztani, odaraktam hát a katonaládámat meg a hurkába összecsavart pokrócot a nyitott tolóajtó közelébe, s a ládára telepedvén izgatottan füleltem, mikor jelez már végre a gőzös. Hamarosan elkövetkezett az is: előbb egy vékonyka sípszó, ami a vágány mellett palacsintasütőjét felmutató forgalmistától származott, 10
