Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

derűsebbre.) Lajos bá, azaz Kovács Lajos, az úttörőcsapat vezetője még a tanév során jó előre beharangozta: hegyvidéken, mégpedig északon, valahol Aggtelek tájékán fogunk táborozni. Természetesen őreá várt a feladat, hogy a kiszemelt környéket előzetesen bejárva rátaláljon a legalkalmasabb táborhelyre. Vasutas létére - holott ingyen utazhatott volna - szerzett valahonnét kölcsönbe egy lovasszekeret, a libakerti bolgárkertész Nemesék velem egykorú, de gyakorlati dolgokban nálam sokkalta talpraesettebb Sanyi fiát elkérte maga mellé útitársul, majd az egyszál lónak s maguknak némi abrakkal s útravalóval felszerelkezve - gyí, te Sárga! - nekivágott az ország útjának. Az igazat megvallva, nem tudom már, melyik útvonalon haladt: Nyíregyházán, a rakamazi Tisza-hídon, Tokajon, Szerencsen, vagy Hajdúböszörményen, Polgáron és Nyékládházán át Miskolcig, majd onnét felfelé a Bódva mentén (ésszerűbb, s ezért valószínűbb, hogy az utóbbi irányt választotta), de emlékezetem szerint bő egy hét leforgása alatt megjárta az utat a Jósva völgyéig meg vissza. Titkolt irigységgel gondoltam rájuk a frissiben felépült laktanya folyosóin dörzsölve-kaparva a szürke cementlapokat. Azon pedig most tűnődöm el, e sorok szaporítása közben: ha valaki a hatósági tilalom ellenére is rászánná magát, manapság egy utazás lóval-szekérrel - akár Polgáron s Nyékládházán, akár Nyíregyházán meg Tokajon keresztül - valószínűleg több veszélyt rejtene magában, mint egy Himalája-expedíció. A terepszemle mindenesetre eredménnyel járt, sikerült alkalmas helyet kiválasztani a sok közül.

Augusztus első hetében vágtunk neki a nagy útnak. Társaim legtöbbjétől eltérően nekem nem volt (és még igen sokáig nem is lett) hátizsákom. Felszerelésem legfontosabb darabjaként azonban elvihettem magammal Apám katonaládáját. Ez a félcolos gyalult fenyődeszkából s rétegelt lemezből készült, bőrfogantyúval ellátott, koffer módjára csukható-nyitható alkalmatosság (a vele együtt örökül kapott alumíniumkulaccsal, kanállal, villával, fedeles csajkával együtt) végigszolgálta Apámat a háború során a Kárpátokban s a keleti fronton. Nekem épp kapóra jött: a pokróc kivételével elfért benne minden holmim, amire három hét során szükségem lehetett. Az igaz ugyan, hogy csak kézben lógatva tudtam cipelni, de utazás közben - egyéb alkalmas ülőhely híján - rá is telepedhettem, sőt szükség esetén használhattam akár asztal gyanánt is. Az iskola udvarán gyülekeztünk kora reggel, s onnét gyalogszerrel vonultunk végig a Piac utcán meg a lebombázott háztömbök s utcasorok helyén kiszélesedett téren, amely - ha jól emlékszem - akkor már Petőfi nevét viselte. Lehettünk vagy harmincán. Egyetlen felnőttként Lajos bá haladt az élen, őt őrsökre osztva, kettős menetoszlopban követte a csapat, leghátul pedig néhány nagyobb fiú ballagott, ügyelvén a netán lemaradozók- ra. Ezek a nagyfiúk már túljutottak az úttörőkoron, középiskolás ifivezetőként vették ki részüket a tanév közbeni foglalkozások s a nyári táborozás teendőiből. Noha még csak velem egy évjáratbeli volt, közéjük sorolódva lépdelt Nemes Sanyi is: őt, mint különféle kézbeli munkákban járatos fiút - akárcsak a megelőző terepszemlére, ill. próbaútra - afféle technikai segéderőként hozta magával Lajos bá. Szolgálata jutalmául ingyen táborozhatott. (Ámbár az ingyenességre igencsak tetemes ráadás volt az a jókora mennyiségű konyhakerti termény, amit Sanyi bolgárkertész szülei bocsátottak a tábor rendelkezésére.) A táborozni induló csapat zöme, a derékhad az általános iskola felső tagozatában koptatta tanév közben

9