Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
még fizetség is járt. (Akkor még nem tudhattam, hogy mindezeken felül - hogy úgy mondjam - hosszabb távon is a magam javára dolgozom: öt évvel később ugyanebben a laktanyában tölthettem le egy hónapot a néphadsereg katonájaként; ám az már egy másik fejezete az életemnek.) Még csak ennél a fejezetnél tartva: három hétig dolgoztam a Kossuth laktanya építkezésén, s a végelszámolás után valami 500 forintot vihettem haza. Az akkori viszonyok között ez már összegnek számított (ha nem is épp magasnak), s jó érzés volt tudnom, hogy olyan pénzzel járulhattam hozzá a táborozás költségeihez, amiért magam dolgoztam meg. Ami a költségeket illeti, azok részleteire tételesen és összegszerűen már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy a pénzen felül természetbeni hozzájárulásra is szükség volt. Ez utóbbi a szülők számára jelentett a megszokottnál nagyobb gondot. A napjainkban kibontakozó pénzügyi-gazdasági válság fenyegető árnyékában is roppant nehéz elképzelni az általános ínségnek azt a mértékét, ami az ötvenes évek legelején ránehezedett a lakosság szinte minden rétegére. (Kivéve persze a legfelső politikai vezetéshez tartozók igen szűk körét.) Szinte hallom a kérdést: hogy lehet az, hogy még 1951-ben is ilyen sanyarú volt a helyzet? Hol volt már akkor a háború? Nos: az esztendők során elszenvedett pusztításokon kívül nekünk, mint a háború veszteseinek még ún. jóvátételt is kellett évente lerónunk a győztes „felszabadító" számára. Ez pedig a maga nemében rosszabb volt a hadisarcnál: azt ugyanis rendszerint csupán egy alkalommal vetették ki a vesztesre. Attól tartok, hogy a jelenlegi gondok közepette talán még azok is készek elfelejteni az ötvenöt-hatvan évvel ezelőtti nyomorúságot, akik megélték, sőt nyakig benne láboltak. Nem csupán arról van itt szó, hogy az emberek túlnyomó többsége meglehetősen alacsony jövedelemmel rendelkezett. Ám akinek lett volna miből, az sem tudta volna tetszése szerint kielégíteni az igényeit. Hogy miért nem? Egyszerűen azért, mert roppant szegényes volt a kínálat s igen korlátozott az áruválaszték. Hogy a sanyarú körülmények közepette egy kevés mindenkinek jusson legalább az alapvető élelmiszerekből, ezeket - például a lisztet, cukrot, kenyeret, zsírt, tejet - még ekkor, a háború befejezése után több mint hat évvel is jegyre árusították. Elelmiszerjegy viszont csak a szigorúan (és persze szűkösen) megszabott fejadagok szerint járt egy-egy embernek. Az ily módon vásárolt élelemből félretenni-, tartalékolnivaló igen nehezen jutott, hisz egy-egy adaggal épp hogy kihúzhattuk a következő jegy beváltásáig. Szüléink valahogy mégis megoldották a dolgot: előtakarékossággal, feketén beszerzett ezzel-azzal, nem utolsósorban pedig a kiskertben s az ólakban megtermelt javakkal. (Itt csak zárójelben jegyzem meg: némely szempontból a mi helyzetünk előnyösebb volt mind a belvárosban lakókétól, mind pedig a falusiakétól, hisz amazok teljesen a piacra meg a boltra voltak utalva, emezeket viszont a beszolgáltatás nyomasztotta. Ha valamely termékből nem tudták megtermelni a rájuk kirótt mennyiséget, úgy azt akár szabadpiaci áron is meg kellett vásárolniuk, hogy beadhassák - ingyen. E kötelezettség elmulasztása, még ha az illető személy hibáján kívül történt is, büntetést vont maga után. Súlyos pénzbírság, börtön, intemálótábor - ezek voltak a megtorlás eszközei, ráadásul alaposan helyben is hagyták a rendőrök vagy az ávósok, a nevét pedig újságban, kirakatokban, falragaszokon kipellengérezték. Ne felejtsük: a padláslesöprések évei voltak akkoriban. No de váltsunk vissza 8
