Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)

árnyak sugallataiban bizonyos anyagi-szellemi állandóság ugyanúgy tetten érhető, akárcsak egy adott kollektívához való tartozás biztonsága.

Ezért az ámyéktalanság voltaképp a gyökértelenség szinonimája.

Gyökértelenség, otthontalanság? Igaza van Hauser Amoldnak, amikor a modern kultúra majd minden ösztönös, szertelen és polgárpukkasztó gesztusát a romantika túlfűtött, szintetikus törekvéseire vezeti vissza. Már a francia realisták olyanféle puritán, plebejus valóságképpel állnak elő, amely a szalonok előkelő közönségének csak-csak idegen (1. Millet, Courbet vagy Daumier műveit). Majd a korszerű művészet megalapozói, a szellemi áttörés mesterei még inkább felborzolják a kedélyeket. Gauguin látnoki, kolorisztikus piktúrája nyilvánvalóan hitet tesz a természeti népek szépséges, jóságos és föld közeli életvitele mellett. Ő a tahiti emberek közvetlenségében találta meg az otthonosság melegét, szemben a párizsi környezettel. Ami azt jelenti: a modem művészet alakulásrendjét úgy is felfoghatjuk, mint egy felpörgő ritmusú gyökér- és identitáskeresést. Míg a racionálisabb törekvések a személytelenség, a mértani dimenziók és a közösségi érvényesség irányaiban kutakodnak, addig az érzelmesebb, szenvedélyesebb tendenciák az emberi létezés kataklizmáit diagnosztizálták.

Az expresszionizmus atyamesterét, Van Goghot úgy ismerjük, mint a fények, a napraforgók szerelmesét. A holland festőóriás munkásságában azonban a szorongató, fájdalmas emberi látomások is egyre-másra helyet kapnak (1. pl. Az örökkévalóság küszöbén, Börtönudvar, Gauguin széké). „Villamossággal telített", etikus lényét szinte csak a kontrasztok villódzása tartotta egybe. Más szóval: az éltető, inspirativ paradoxonok. Alighanem ebből származott, hogy a sötét sodrású, éjszakai fénytüneményekben is felismerte az emberi létezés egyedülálló misztériumát (pl.: Az auvers-i templom, Csillagos éjszaka). Nála a parányi léptékű égi lámpások olyanféle csavaros, testes és bolyhos fényrózsákká duzzadnak, mintha némiképp a magasságos égbolt parádés kertészetében lennénk. Amiből egyébként egy titkos, tanulságos üzenetet is kiolvashatunk. Nevezetesen a jelentéktelennek tetsző dolgok szemfényvesztő természetét. A mi Mednyánszkynk is úgy vélekedik: „Ami kicsiny és nevetséges, az a látszat. Minden ember a nagyság csodája" (M. L. naplója, 68. o.).

Paul Cezánne-ról ezt különösen elmondhatjuk. Többek közt az ő súlypontos, szerkezetes művészete inspirálta a kubista mozgalom megszületését (1907). Mindenesetre nincs még egy avantgárd törekvés, amely ennyire felzaklatta volna a szakma, a közönség idegeit. Hisz miféle képtelenség az, ha a művészek nagyrészt csak a geometrikus formaelemekre bízzák előadásukat? Egyben apró darabokra szedik motívumaikat, hogy aztán a legkülönfélébb nézetek társításával ismét összehozzák őket? Pedig, ha megfontoljuk: valahol itt kezdődik az életszerű, termékeny látásmód. Magyarán: az eltérő részletek leleményes összeépítésénél. Ezzel viszont a hagyományos, statikus szemléletformának, a perspektivikus felfogásnak mégiscsak befellegzett. Picasso, Braque és a többiek nyomdokain tudniillik világosan kiderült: a látás nem csupán türelmes szemlélődés, leltározás. Dehogy, több ennél. Intenzív cselekvés. Igaz, a dinamikus, virtuális térkonstrukciók meghonosodásával az árnyak józan, katartikus szerepe alaposan megcsappant. Habár a montázstechnika felismerésével a profán és tágabb valóság ismét csak benyomult a festészetbe. Eldöntetlen azonban, hogy a művekhez applikált vászon-, lemez- vagy újságdarabok mennyiben bírják kompenzálni a korábbi ön- és vetett árnyékokat.

Legfeljebb annyi bizonyos: a korszakos rangú, szemfüles Picasso jobbára a szug- gesztív hatáselemekhez kötötte a műalkotások értékét. Mégse vágott bele felszínesnek tetsző, divatos kísérletekbe: őt a hiteles, tartalmas kifejezés érdekelte. Ezért életbevágó kérdésnek tartotta: vajon mit tanulhat nagyszerű elődeitől. E hagyománytisztelő, etikus magatartás is hozzájárult, hogy a modem művészetben nála senki sem tudott többet, igazabbat mondani az ösztöneinkben rejlő szépséges, mitikus és iszonyatos adottságokról

93