Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)

Mintha most a szépség, a magasztosság eszmeköre jórészt a vészterhes, tragikus képzeteket is felkarolná.

Nézzük csak meg jobban a Kereszt felállítása című képet, Rubens remekbe sikerült alkotását. A végzetesen komor, sötét háttérből úgy robbannak elénk a görcsösen erőlködő, vaskos és széles gesztusú férfialakok, akárha egy emberfeletti teherrel kellene megbirkózniuk. Mégis a Megváltó tehetetlen, világoló testére figyelünk leginkább, egyben a monumentális erejű, átlós elrendezésre. Közben az alkotó olyanféle fehérlő, vöröses tónusokat szikráztat fel előttünk, mintha valamelyest a poklok démonikus bugyrai közt lennénk. E kontrasztokra épülő, drámai látomást mégsem tekinthetjük amolyan konvencionális, lezárt produkciónak. A belső formai, színbeli lüktetések ugyanis majdhogynem szétfeszítik a keretléceket, amivel egy távlatos, ideális eszmei dimenzió keletkezik. Mindezzel Rubens és a barokk művészet bizonyos föld közeli, expresszív és nyitott megjelenést kölcsönzött a legmagasztosabb vallási eseményeknek.

Ne ijedjen meg az olvasó, nem akarom végigvezetni az árnyékvetések hosszadalmas históriáján. Ehhez vaskos, képgazdag monográfia kellene. Bár e nélkül is leszögezhetjük: a barokk és romantika szemléletét pusztán csak a távlatos idő teszi oly különállóvá. Hisz mind a misztikus, heroikus tematikákban, mind a Michelangelótól sarjadó dinamikus ember- felfogásban megannyi rokonság észlelhető közöttük. Nem is szólva a sötétséggel terhes drámai véghelyzetek gyakori kihasználásáról. Pedig a sokrétű romantika az újkori, világi Európa szellemi szószólója. Am így is keresztül-kasul átszövik a legkülönfélébb civilizációs, lélektani hiányérzetek (pl. természet, múlt, népi vonzalmak, a végtelenség stb.). E békéden, progresszív mentalitásnak köszönhető, hogy véget vetnek az antik példák több évszázados uralmának. S helyettük a nemzeti, középkori örökségekre, egyben a közel-keleti arab világra irányítják a figyelmet. Másfelől a szépség kivételes pozícióját is alaposan megtépázzák. Számukra a félelmetes, rút, komikus vagy iszonyatos jelenségek is érdekesek, fontosak. Mert az élet minél teljesebb, hitelesebb arculatát szeretnék megragadni.

Nem csoda így, ha a romantika értékskálájában jókora becsülete lesz a szilaj, szenvedélyes és ösztönös megnyilvánulásoknak, egyben az árnyak, az éjszakák közegeinek is. Novalis rajongó, himnikus érzékiséggel ecseteli az időtlenséggel és határtalansággal kecsegtető sötét napszakokat. Miként Delacroix festészetében is érdemi szerephez jut Rubens vagy Rembrandt öröksége, s velük együtt a kontrasztos, tragikus és iro- dalmias tematika (1. pl. Tasso az őrültek házában, Dante bárkája, Villámlástól megriadt ló, A szabadság vezeti a népet, Marokkói és lova). A német Caspar David Friedrich viszont a természeti tájak üzeneteiben fedezi fel az emberi létezés drámai, szimbolikus karakterét (pl. Jeges-tenger, a táj tragédiája; Tengeri táj holdfényben). Nála hiába keressük a sötétbe vesző, baljós tónusokat: ő a lírikus, atmoszférikus látomásokkal is közvetíteni bírja transzcendens, lehangoló világszemléletét. Művein a végtelenbe nyúló tengeri horizontok éppúgy felkelthetik bennünk a reményteli illúziókat, mint a térbeli bolyongás kilátástalan útvesztőit. Nem tudhatjuk tehát: hová, merre tartanak a művész magányos, parányi látszató „lélekvitorlásai".

Bizonyára kevesen találkoztak Chamisso nevével, ezzel a kétlakisággal megvert, megáldott francia és német költővel. Aki mellesleg szorgos műfordító meg természettudós volt. Most mégis egyetlen, ismertté lett kisregénye miatt emlegetem. A Peter Schlemihl különös története ugyanis pont a személyes emberi árnyékkép mineműségére van kihegyezve. A főszereplő fiatalember ugyanis a boldogulás reményében eladja árnyékát egy sápadt, szürke ruhás öregúmak, méghozzá egy mesés, aranyat fialó erszényért. A későbbiekben ellenben kiderül: hiába a palota, a pazar kényelem, az ember mégiscsak elsősorban társas lény. Ámde az árnyék nélküli embert mindenfelé megszólják, megvetik, kinevetik. Akárha egy nyomorult, senkiházi figurával lenne dolguk. Ezzel Chamisso remekül megsejteti: az

92