Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)

mát választott (az isteni képzetek megszületésének alapjai). Állati ártatlanságéi elődeink ugyanis ekkor találkozhattak először a felfoghatatlan végesség: a halál démoniumával. S a bálványemelésekkel máris a kiterjesztett idő, az örökkévalóság felé fohászkodtak. Aztán e gyilkosságok nyomán a meakulpázó siránkozás, önsebzés és áldozati kultusz is teret nyert magának, nem is szólva a véres, felejthetetlen események dramatikus felidézéséről. Mindenesetre ez az a történelmi gyújtópont, ahonnan csakugyan emberi lényekről beszélhetünk.

Emberi lények, sajátságos érzelmi - szellemi képességek? Nem nehéz belátnunk: a halálkultusz széles körű, meditativ praxisa sok mindenre ráébreszti hajdani elődeinket (pl. exogam életforma, totemisztikus törvények, áldozati térségek szentsége stb.). Némi túlzással azt mondhatnánk: pont az ősgyilkosságok vérmes, árnyékos nyomdokain sarjad ki az a terebélyes, lombos életfa, amit lényegében humán kultúrának tekintünk (vallás, jogtudomány, erkölcs, művészetek). Ez akkor is nyilvánvaló, ha a törzsfőnökök nemi előjogai a feudális hierarchiában is hosszan prolongálódnak. Ám az sem mellékes, amire ezzel kapcsolatban Chaplin hívja fel figyelmünket. Vagyis: minden élőlény között csak az ember tudja egyedül, hogy egyszer meg fog halni. Mégis: minden élőlény közül pusztán csak az ember képes igazán nevetni. így hát megnevettetni az embert, lényegében annyit tesz, mint elterelni figyelmét a halálról, az elmúlásról.

Erről önkéntelenül is az antik eredetű színházi emblémára, a síró-nevető maszkok átlós együttállására gondolhatunk. Amelyben áttételesen az emberi létezés kontrasztos teljessége, a fények és árnyak szimbiózisa is kifejezést nyer. S csakugyan: a görög mitológiába még a látás, a képzőművészeti tárgyformálás eredetmítoszai is jócskán beleférnek. Nem olvashatunk ugyan a különféle nyomok, lenyomatok bámész felfedezéséről, amelyek a plasztikai kifejezés megszületésénél bábáskodtak. De annál meghatóbban ecsetelik a szerelmetes honleányt, akinek el kell búcsúznia hadba induló párjától. Ezért a biztonság kedvéért körberajzolja a fiú árnyékát egy kődarabbal. Amivel a festészet elemi startvonalát is megjelöli (1. Ferenczy István: A művészet eredete, Pásztor lány ka). Mint ahogy a viliódzó, fényteli és megejtő tükröződéseket is leleményesen számba vették (1. Narcissus legendája). Sőt ennek kapcsán a mérhetetlen hiúság tragikomikus kimenetelét is szellemesen megfogalmazták.

Ha felidézzük magunkban az egyiptomi falpiktúra jellegzetes figuráit, majd a görög vázafestészet könnyed, ritmikus alakfűzéseit, akkor képzetet nyerhetünk az ámyékké- pekből kibontakozó síkművészet formai alakulásáról. A legegyszerűbb, legsematikusabb körvonalak ugyanis egyre inkább átváltoznak éltes, színes és sziluettszerű motívumsorokká. Mégse gondoljuk, hogy a büszke, leleményes görögök a súlyosabb veretű emberi hagyományokra fátylat borítottak volna. Elég most csak népes, nagyszabású bacchanália ünnepségeik bevett, tanulságos sorrendiségére utalnom. A tekintélyes publikumnak először három tragédiát, majd egy szatírjátékot adtak elő. S csak ezek után jöhettek a féktelen mulatozások, orgiák. Szó, ami szó: az európai kultúra bölcsőjében még nyilvánvaló becsülete volt a kronologikus, etikus emberszemléletnek. Annak a felfogásnak, hogy csak a felzaklató, drámai próbatételeken át juthatunk valamivel közelebb a tisztább, derűsebb és felszabadultabb életminőséghez.

Másképp nemigen megy.

Különben ugyanerre a metódusra épül Arisztotelész legendás katarziselmélete. A görög bölcseletet amúgy is keresztül-kasul átjárja az emberi minőségekről való elmélkedés. Az idealista Platón voltaképp csak a földi ámyalakzatok felesleges megsokszorozásának tartja a művészi gyakorlatot. Mégis ő a legelső, aki az árnyak titokzatos természetét találóan megragadja. Pontosan érzékeli: itt az anyagi, testi létezés legvégső, kifinomodott formájával van dolgunk. Olyannyira, hogy már-már szellemi, transzcendentális képződ89