Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)

valódi netovábbja, addig a nyugtalan, feszültségteli manieristák rajtuk is túltesznek (1. Michelangelo, El Greco vagy Breughel munkásságát). Minthogy világosan érzik: elődeik gondosan kimódolt, harmonikus, eszményi valóságképe túlontúl szépséges ahhoz, hogy ténylegesen igaz, felkorbácsoló legyen. Lényegében innen fakadnak Michelangelo introvertált, vívódó meg csavaros lendületű figurái, amelyek már a létezés mély áramú drámáit, feszültségeit közvetítik. Miként Breughel látomásain is alkalmanként az emberi mohóság, telhetetlenség - egyben a mérhetetlen butaság ámyékképei köszönnek vissza (1. Bábel tornya, Vak vezet világtalant).

Ámde a módos, vezető rétegek ezúttal sem respektálják a szókimondó, vészterhes és drámai sugallató művészi jelzéseket. Jean Paul Sartre mindazonáltal remek esszékötettel tiszteleg a manierizmus egyik legtalányosabb, legszenvedélyesebb festője, Tintoretto előtt (Velence foglya). A művésznek az volt a legfőbb vágya, hogy szeretett szülővárosának ő legyen a kedvenc, megbecsült alkotója. így összes idejét, energiáját beleveti a művészi munkálkodásba. A város vezetői mégis a reneszánsz elvekhez kötődő, harmonikus Tizianót tették meg Velence „királyának". Nem véletlen hát, ha az európai kultúrában a XVII-XVIII. századtól szembetűnő előnyökhöz jutnak a hivatalos, akadémikus művészek. Mellettük pedig ott küszködnek, ott munkálkodnak a progresszív típusú alkotók (1. Ingres és Delacroix ellentéte, a naturalisták és impresszionisták közti feszültség). Hosszabb távon azonban majd mindig a bátrabb, tehetségesebb és előremutató mestereké lett az érdemi babérkoszorú.

De ne szaladjunk ennyire előre! Még akkor se, ha a sötétséggel tűzdelt drámai, pesz- szimisztikus és modem hangzatú valóságlátás pont a manierizmussal vette kezdetét. Archimboldo például növényi és állati motívumokból komponálta össze fanyar, meghökkentő emberi portréit. Amikkel rögvest a szürrealisták szívébe lopta magát. Minthogy merészen, tiszteletlenül megkérdőjelezte a reneszánsz kellemes, idealisztikus állásfoglalását. Azt, hogy a természeti és emberi világ rendje úgyszólván tökéletesen megfelel egymásnak (1. Giorgione, Boticelli képeit, Leonardo elméleti töprengéseit). O eleve fajunk nomád, naturális eredetére hivatkozik, közben ugyancsak bonyolultnak, szálkásnak és parabolikusnak látja az emberi teremtményeket. Szinte azt kérdi tőlünk: vajon miféle zsigeri, természeti, historikus szövevényeken és gubancokon át juthatunk közelebb a homo sapiens valódi megértéséhez.

Szó se róla: ez ma is aktuális dilemma.

Csak épp irdatlanul mélységes, homályos a legrégibb idők kútja. Nemritkán már akkor is emberi lényekről beszélünk, amikor az őskori hordák, törzsek élete majdhogynem az emlős, gerinces állatcsordák mentalitásával analogizált (háremszituáció, a törzsfőnök korlátlan hatalma). Ezért ajánlatos itt a legavatottabb archeológusok, etológusok felismeréseit is bekalkulálnunk (Zolnay Vilmos: A művészetek eredete, Magvető K., Bp., 1983; Csányi Vilmos: Az emberi természet, Vince K., Bp., 1999.). Elég az hozzá, az emberré válás komótos folyamataiban megannyi tárgyi, viselkedési mozzanatot számba veszünk. De a markáns, perdöntő kiemelések ilyenképp is fölöttébb hiányoznak. Pedig tényszerűen kiderült: a különféle törzsek szálláskörzetéből majd mindenfelé egész hasonló tárgyobjektek kerültek elő. Adott egy-egy földbe szúrt, közönséges facölöp, rajtuk vészjósló emberi koponyacsontok - vöröslő színezettel. Ezek lennének a legelső műalkotások? Nem biztos. Ennek dacára a legbeszédesebb, legkatartikusabb emlékekkel van dolguk.

Elvégre az ősgyilkosságok kollektív, iszonyatos eseményeire utalnak. Az első ösztönös, indulatos lázadásokra, amikor a törzsek tagjai kegyetlenül véget vetettek sze- retve-félt atyjuk, vezetőjük életének. Majd megmaradt, vérrel bemázolt koponyájukat önmaguk térzónájában helyezték el (cölöpön, sziklán, barlangokban, folyóparton). Mintha voltaképp nem is pusztult volna el. Csak egy másféle, tiszteletet érdemlő létfor88