Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)
Szóval: az erőteljes, ragyogó színértékeknek a misztikus sötétség az igazi szülőanyja. Lám, az esti, éjszakai bámészkodásoknak máris akadnak különös aromájú szellemi gyümölcsei. Olyan sárgásvöröses, sárgászöldes színexpressziók villognak előttünk, amelyek úgyszólván nem is a profán, hétköznapi életből valók. Inkább afféle kozmikus, alvilági és transzcendens képzetekre asszociálunk, mint amilyenekkel Bosch, Caravaggio, Rembrandt vagy Goya képein találkozunk. Ami annyit tesz: a megkapó, lebilincselő esztétikai élmények természetében az ösztönös érzelmi, hangulati mozzanatok gyakran fundamentális szerepet játszanak. Néha azt sem tudjuk: kiről, miről szólnak bizonyos képi jelenségek, tekintetünk mégis azon nyomban odaragad hozzájuk. Valósággal elkapnak, bekebeleznek bennünket, mint a polipok csápjai. S mindezt az átütő színeffektusok lefegyverző erejének köszönhetjük. Nem pedig az adott formatartalmak racionális megismerésének. Persze eddig is tudtuk: a legkülönfélébb szín- és tónusértékek mindenekelőtt az érzelmeinkkel, ösztöneinkkel állnak szorosabb kapcsolatban (1. zöldes kórházi ruházatok). Kézenfekvő így, hogy a modem festészeti törekvésekben is hangsúlyosan jelen van a rendkívül eleven, tündöklő tónusok megteremtésének vágya (1. pl. Fauve-ok mozgalma, konstruktivizmus). E kísérletező, invenciózus alkotók lényegében oda lyukadtak ki, hogy ebben az esetben merészen el kell hagyniuk a hétköznapi valóság tompább, kevertebb mintázatait. S helyettük elvont, ideális és tiszta színrelációkat kell alkalmazniuk. Ha megfontoljuk: a vaksi, éjszakai sötétségekben is felfedezhető ez a markáns általánosító erő. Méghozzá nyomatékosabb, materiálisabb arculattal. Igaz, józan térérzékünk ilyenkor némiképp cserbenhagy bennünket. Ezúttal nincsenek intimebb közelségek és robusztus távlatok, biztos horizontok és belső formagazdagságok. Mert az eltérő, kontrasztos jelenségek egyféle átfogó, mindent bekebelező sejtelmes látványmasszává épülnek össze. Mintegy a nemlét virtuális, materiális szöveteivé. Ahogy ez a zenében, a szívmelengető muzsikában is tetten érhető. Ezen a ponton mégiscsak visszakanyarodtunk a szürrealizmus eszmeköréhez. Nevezetesen a létegész hangzatainak érzéki átéléséhez, a szabadság tartományának terebé- lyesebb dimenzióihoz. Amikbe természetesen az ösztönös, tudatalatti motívumok éppúgy besorolnak, akár a megfejtésre váró misztikus álomképek. Nem is szólva a szunnyadó fantázia vitális felfrissüléséről. Igen, képzeletünk agilis, termékeny működését közel sem a részleteket feltáró nappali világosság inspirálja leginkább. Dehogy. Inkább a semmivel kokettáló mérhetetlen sötétség. Annál is inkább, mivel itt egy rendkívül súlyosnak tetsző, mégis egy hiányjelző médiummal állunk szemben. Osvát is leszögezi: „A képzelet hiányérzet, melynek vergődésében szárnyai nőttek. Ez: az alkotóvá lett szenvedés teszi az embert emberré" (uo.: 35. o.). Ki akar például beleveszni a mindennapok emberi, tárgyi tumultusaiba? Jóformán senki. Alkalmanként tehát igenis meg kell állnunk, magunkra kell zárnunk tekintetünket. S bizonyos szelektív, áttekinthető rendet kell teremtenünk. Habár ilyenkor nemritkán csak belső sötétségeinkkel - szubjektív éjszakáinkkal szembesülhetünk. Amiket akár túlvilági létünk látszatos előszobáinak is tekinthetünk. Másrészt viszont az elevenen lüktető életelemek szorgos előhívó műhelyeiről kell tudomást vennünk. Mint a fotósok esetében. Mivel e bensőséges, szubjektív szférákban előbb-utóbb kontrasztos, hangulatos színfoltok és beszédes formavariációk jelentkeznek képzeletünk árnyas, sötétlő vetítővásznain, így Szeged sziporkázó éjszakai fényfreskói bennem is képszerű helyeket követelnek. És valóban: itt is egy olyanféle aktussor részesei vagyunk, amelynél a borongós, világtalan régiókból rajzolódnak ki a plasztikus, megőrzésre méltó látványelemek. Akárha a kába, nyomasztó sötétségeknek is lenne egyfajta különös, alig ismert létenergiája. * JÉ A csendből születik a szó, s oda is hullik vissza - mondta lakonikusan Pilinszky János. Ezzel életszerű, narratív keretet adott a verbális és írói létezésnek. Kétségtelen azonban: a 83
