Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)
történelmi periódusok, amikor a humánusnak, haladónak tetsző törekvések fölöttébb felemás módon valósulnak meg. És a mi mohó, szertelen vadkapitalizmusunk bizonyára ide sorolható. Elvégre: „Akinek mindent megengedek - mondja a kivételes bölcsességű Osvát Ernő -, azt megfosztom szabadságától, mert megfosztom a szabadságharcától" (Az elégedetlenség könyvéből, Helikon K., 1988. 30. o.). Más szóval: a jóravaló tevékenységek fáradságos, küzdelmes és árnyakkal terhelt következményeitől. Lényegében a tettek, a sikerek érdemi etikájától. Ezt a helyzetet amolyan röpke, „egydimenziós" - kicsontozott szabadságnak tekinthetjük. * Szerencsére az ember töltekező lény. Ha úgy adódik, akár a patinás históriai példázatokat is előveszi. S itt mindenekelőtt Caravaggio és Rembrandt kivételes erejű figurális munkásságára gondolok. Ők az elsők közt voltak, akik hitelesen, radikálisan kétségbe vonták a nagy tekintélyű reneszánsz szemlélet optimista fénykultuszát. Azt, hogy minduntalan csak a külső, nappali és magasságos régiókból jöhetnek a villogó sugárnyalábok. Nem, dehogy - vallották mindketten. Caravaggiónak állítólag az volt a szavajárása, neki csak két meghitt barátja van igazán: az éjszaka meg egy csöpögő, lobogó olajmécses. Mivel művei nagy részét kopár, eldugott pincékben, éjjeli körülmények között kellett létrehoznia. Gyilkos tette miatt tudniillik folyton-folyvást körözte a pápai rendőrség. Ő azonban e nyomorult, kitaszított helyzetből fantasztikus szakmai, festői erényeket csiholt ki. Megteremtette a démonikus árnyak és a föld közeli, energikus fényragyogások rendhagyó presztízsét. A talentumos leideni molnárfiú, Rembrandt pedig ténylegesen betetőzte, majd spirituális magaslatokba emelte a drámai szépségkultuszt. Neki ugyan bőven kijutott a jólétből, a dicsőségből, korosabb éveiben mégis a nincstelenek sanyarú sorsára jutott. Holott lényegében csak egyetlen komoly, „főbenjáró" bűne volt: a festői igazmondás. Amit a büszke, jómódú holland polgárok hosszabb távon nem bírtak elviselni (1. az Éjjeli őrjárat körüli elégedetlenséget). Már az is zavarta őket, hogy a művész meglehetősen körülményesen, lassan készült el műveivel, noha szokatlanul könnyed, már-már vázlatszerű metódussal dolgozott. Ám önérzetes, életvidám honfitársait még inkább elképesztette mélységekbe vesző, sötét hangzatú emberlátása. Ebből származott, hogy afféle „éjjeli baglyos" festőnek csúfolták. Habár készségesen elismerték: neki a mágikus, felparázsló fény- és színeffektusok megidézésében az égvilágon nincsen párja. Zseniális, látnoki kolorista. Félhomályos, sötétlő háttérzónák? Bennük derengő, felragyogó alakok? Aligha kétséges: Rembrandt piktúrájában az erélyes, éjszakai képzetű hangulati alapvetésnek perdöntő, világszemléleti jelentősége van. Eltökélt, konzekvens ámyékfestő. Amivel nem többet, nem kevesebbet állít, minthogy az emberi jelenségek megértéséhez egy materiális vonzatú, súlyos és időtlen térszemléletből kell kiindulni. Innen ugyanis majd minden tisztábban kivehető. Mind a cselekvések drámai gyújtópontja, mind a specifikus karakterisztika, nem beszélve a figurák erkölcsi, szellemi természetéről (pl. Tulp doktor anatómiája, Saskia piros virággal, Tékozló fiú, Mészárszék). A holland nagymester mindenesetre Spinoza panteista eszméivel szimpatizál. O is úgy véli: csupán önmagunkban találhatjuk meg a Megváltót és a világot, a jót és a rosszat egyaránt. Ez a mértéke lakonikus, expresszív - belső fénykezelésének. Amellyel az élet kicsattanó örömei, értékei is tisztes helyet kapnak. De csak az igazmondás határain belül. Végtére is Rembrandtnál a sziporkázó fénytünemények pusztán csak ideiglenes, felbukkanó vendégek. Amolyan feltételes főszereplők. Pont a megbízhatóság, az állandóság hiányzik belőlük. Mármint a szellemi tartás konzekvenciája. Amúgy továbbra is nézegetem, kémlelgetem a szegedi éjszakákat, a feketékbe hajló lilás, tintaszerű kékségeket. Nincs tudniillik végletes, tökéletes sötétség. Amint a csendes 80
