Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Kántor Lajos: Hálót fonunk… (részlet a Barátom a malomban. Négykezes Csiki Lászlóval című könyvből)

akit földje, sorsa köt a korhoz, így nyög föl ösztönből az elme a végső erejére lelve, s kap hangra a mentő gondolat: találd meg újra és újra önmagad, találd ki az elvett szavakat, és feldereng a semmi közepén az elfelejtett szó is: a remény.

2006. december 21.

...Akit földje, sorsa köt a korhoz... Téged, Laci, ha nem is a sorsod, talán a remény és a „mentő gondolat" a Korunkhoz is kötött, valóban, bár nálunk egy percig sem voltál státusban úgy, mint a Megyei Tükörnél, a Kriterionnál (Bukarestben és Kolozsvárt), az Utunknál, a Magvetőnél, a Magyar Naplónál, a Kortársnál, legutóbb pedig az Új Budapest Filmstúdiónál. (Erről az utolsó munkahelyről, az ide kapcsolódó munkáidról majd később, bővebben - visszatérve a Korunkhoz is, hiszen jelentkeztél ezeken a hasábokon filmesként ugyancsak, 2002 januárjában, a Király Laci elbeszélése alapján készült filmforgatókönyvvel. Pontosan egy évvel előbb pedig, amikor Domokos Géza könyvéről, az Igevárról írtál nekünk, a Laci fiammal együtt Gézáról készített, papolci portréfilm felvétele után voltál, Te vállaltad a beszélgetőtárs szerepét - korántsem szerepként fogva fel a Kriterion alapító igazgatója pályaképének közös felrajzolását.)

Munkahelyeidet soroltam. Most, hogy a közös malmunkhoz - meg a Korunkhoz - fűzhető emlékeket próbálom felidézni, szövegeidet olvasom újra, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a Te legnagyobb iskolád a Kriterion volt, Bukarestben, Domokos Géza mellett. Ugye nem tévedek, amikor azt állítom, hogy egymást is erősítettétek? Az Igevárról írottakból nem nehéz erre a következtetésre jutni. Mert:

„Az Igevárban mégis az írók, a tudósok a fők, és nem az elnyomóik. És velük együtt a Kriterion munkatársai. Csodálja őket volt vezetőjük. Emberi tisztességükért éppúgy, mint szakmai hozzáértésükért. (Ez sem divat ma már, akár a férfiasság.) De hát ez jellemző a szerzőre, és nem csak az emlékeire, merthogy így látta ezelőtt is: emberi és művészi, szakmai érdem vagy esendőség együtt és egyenlő értékkel esik latba a megítéléskor. Integritásnak hívják ezt. Erkölcsnek is néhol.

Tanulság, ha van, az, hogy ki-ki önmaga és önálló, teljes ember, és önmagát árulja el valójában, amikor a művészetben vagy a hivatalban a rosszabbik felét, részét mutatja vagy kínálja fel akár a hatalom szolgálatára. Azt a feketébb lelket, bár éppoly emberi, mint a becsület. Domokos Géza szerint el kell nyomnia, ki kell irtania magából. Mégpedig a közösség érdekében. A közösség a tisztesség mércéje, az erkölcs letéteményese.

Ezt olvasom ki én üzenetként Domokos Géza mostani könyvéből.

Fellelhető benne, noha nem számoltam össze tételesen, legalább kétezer név és adat, de azok is úgy, hogy érződik: meg kellett küzdeni mindenikért, mindenik mögött ember áll. Testmeleg statisztikák ezek. Ugyanakkor már-már történelmiek. Merthogy hány könyv jelent meg Romániában 1970 és 1990 között, kilenc nyelven, a Kriterionnál, az egyszer majd több kultúrának is fontos, megmentő adaléka lesz.

Jelezzem itt gyorsan és hangsúlyosan, hogy ez a kiadó nem csupán a magyar nemzetiség kiadója és egyetlen igazi közéleti fóruma volt, világirodalmi és történeti kitekintéssel, hanem többeké. Volt kisebbségi nyelv a Nagy-Románián belül, mely itt talált rá a saját írásbeliségére, amikor még a létét is letagadták.

76