Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 7-8. szám - A Nulladik óra (Beszélgetés Jánossy Lajossal)

hozzá is közel kell férkőzzek. Míg én azt gondoltam - aránytalanul hosszú ideig- hogy vele szemben függetlenítem magam, és ezt a meccset már lejátszottam, ez messze nem volt így. Kiderült, hogy nem szabadultam meg semmitől, hogy ilyen egyáltalán nem létezik, hanem az életem szereplői; természetesen anyám másképp és ugyanolyan súllyal, de a gyerekkorból csak homályos „polaroid képeken" megmaradt felmenők is, tehát ők egyben az életem alkotói; előre megírt szerepeket kaptam, illetve választottam ösztönösen. A reakciók nem megformált, szabad válaszok. Ennek a felismerése ahhoz hasonló, ahogyan József Attila írta: Az Isten itt állt a hátam mögött / és én megkerültem érte a világot.

A három éve készülő Hamu és ecet regényemet is ezért tudtam elkezdeni, ezek a felismerések inspirálták a könyvet. Ha van bebábozódás, akkor ezt a kibábozódás könyvének lehetne nevezni: összeraknak, összerakod magad, különböző mintákat sajátítasz el önkéntelenül, másokat te választasz, majd eljön a pillanat, amikor elveszel közöttük, és azt sem tudod, ki veszett el. Csak annyit tudsz, hogy valaki keres, egyre kétségbeesettebben kapkod a szálak után, mint egy űrhajós a levegőben, pontosabban a légüres térben kapálózik a kezével és a lábával. Azután, amikor már végképp minden összekeveredik, mint egy szétszórt puzzle-ban; a felhő a bokrok helyén, a ház a fellegekben, a lábad valahol mégis földet ér, kitapogatsz egy lábnyomnyi helyet, és onnan már nyomon lehetsz, elkezdhetsz nyomozni. Ekkor megkezdődhet az álarcok szétszedése, Junggal szólva a personák elkülönítése. Egy pszichológiai értelemben vett hermeneutikai körről van szó, különös tekintettel a megelőzöttség fogalmára. Mozgásba jönnek a horizontok, megmozdul a múlt.

Az utóbbi évek például az újranézett filmek, az újraolvasott könyvek ideje is. A könyv és az olvasó között szükségképpen kirajzolódik a személyes tér, megképződik az elemi, közvetlen tapasztalat. Én sokáig igyekeztem filozófiai összefüggésekbe elhelyezni a szövegeket, megfejteni őket. Olvasataim közvetítésre épülő, spekulatív, filozófiailag minduntalan relevált megértési kísérletek voltak, külső segédegyeneseknek feleltettem meg a megértésre várót. Az elmúlt években többször néztem vissza Bergman filmjeit. A gimnáziumban jártunk Bergman filmklubokba, ez a szabad időhöz is fontos adalék. A gimnáziumi időszaknak van sznob kultúrája is; ha valaki elkezd érdeklődni valami után, előbb-utóbb a nevek bűvöletébe kerül, a tekintélyek áthagyományozódása és fluktuációja a kultúra egyik alapja. Hogy Bergman mi az ördögöt mondott nekem gimnazistakoromban, ebben a kérdésben elég tétova vagyok. Elidegenedés, neurózis, az élet élhetetlensége, ilyenek. Biztos, hogy leszűrődött valami, még azt sem mondanám, hogy egész más, de személyessége inkább a fojtogató hangulatnak volt, az úgynevezett megértés, tehát a mozit követő presszózáskor, sör-vodka fölött tűnődő magyarázat filozófiai sztereotípiákba kapaszkodott. Ma viszont mindannyiszor hazatérek hozzá, átlelkesítenek a munkái, átlelkesítem a munkáit. Az apja lelkész volt, nekem nem az apám volt lelkész, hanem a nagyapám, de tőle visszamenőleg mind apai, mind anyai ágon - apai ágon evangélikus, anyai ágon pedig református — lelkészek és professzorok jelentik a családi hagyományt. Bergman a Laterna magica című önéletrajzi könyvében, erősen kézben tartja - nem tud mást tenni- az apjához fűződő szálat. A könyvet egyszerre olvastam, és közben, mintha egy

44