Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 7-8. szám - A Nulladik óra (Beszélgetés Jánossy Lajossal)

egyetemi jegyzetet, egyfolytában megjelöltem a kulcsfontosságú helyeket. Olyan analógiákra és rímekre leltem Bergman naplójában, amelyek továbblendítették - hogy Bergman szelleméhez hűek maradjunk - a „szembesítést". Filmjeinek a forma, az esztétikai egyneműség tekintetében kifogásolható oldalai egy ideje egyre kevésbé érdekelnek. A kritikust háttérbe szorítja az író. Túlpörgetett és a filmnyelvet kikezdő pszichologizálásai elemibb erejűek, mint a megformálás fogyatékosságából adódó egyenetlenségei. Ma már sokkal fontosabb számomra a tény, hogy segített szembenézni az életemmel. És ez az a pont, ahol szinte elkü- löníthetetlen az artisztikus és a személyes. Ugyanez Pilinszkyvel. Végigkíséri az életemet, az utóbbi években ő is mozgásba lendült - többször egymás után olvastam végig megrendültén az összegyűjtött verseit és publicisztikáját. Hogy az istenbe' is lett volna érthető, hogy „a művészet a képzelet morálja", meg „vagyok, mert nem vagyok", kereszténységfelfogása, „evangéliumi esztétikája"? Ennek ellenére végtelenül fontos, hogy ők, verseik, filmjeik, regényeik már akkor velem voltak, elköteleztem magam mellettük és ki is tartottunk egymás mellett.- Úgy néz ki, hogy teljesen ura vagy a külső és a belső idődnek, és mindegyikben kellő szabadsággal bírsz. Mintha nem lenne éles határ a kettő között.- Épp ellenkezőleg - van. Magamon belül. Visszatérve a fő csapásra, amivel elkezdtük ezt a beszélgetést, most ténylegesen van szabad időm. Ha itthon vagyok, ez nem feltétlenül jelenti, hogy a számítógép előtt ülök. Nem vagyok az a szerző, és valószínűleg nem is leszek soha, bár igyekszem magamat ehhez közelíteni, tudom, hogy ez egy lehetséges verzió, a napi beosztás, lehet hozzá igazodni, meg jókat szorongani az igazodás örök sikertelenségétől, szóval nem vallanám meg magamról, hogy irodai fegyelemmel dolgozom. Egérútként azért idebigy- gyesztem: egyelőre... Majdhogynem teljesen én osztom be a napjaimat: minden egyes pillanatban nekem kell saját magam ura és szolgája lennem egyszerre. Csapiár Vili mondta egyszer valaki kapcsán, hogy ő is elfelejti, a tehetség nem cifra szolga. Nem rólam mondta, de nekem mondta... Fontos mondat, hajlamos vagyok elfelejteni. Ha nem a számítógép előtt ülök, akkor a barátaimmal ülök a Libellában, most már mint örök libelláris kártyázom vagy beszélgetek a kedvenc kocsmámban. Tulajdonosának, Foitl Bandinak és a pultosoknak, Krisztának, Igornak, Bélának, Mártinak, Krisztiánnak szintén nagyon sokat köszönhetek: ingerült, búval bélelt, repeső, kapatos, teázós és még ki tudja milyen hangulataimat mindig nagy türelemmel viselték. Igazán hazamehetek hozzájuk. Ha nem ez van, akkor az olvasmányaimon van a sor. Utóbbiak nem közvetlenül kötődnek ahhoz, amit írok, kivéve persze a kritikaírást, de annyiban igen, hogy mivel minden író, Kertész Imre nyomán, alapvetően magán dolgozik, a könyvek is úgy épülnek be, mint a legókockák.

Jegyzetelek a könyvemhez, és három és fél éve írok naplókat is, ezek műfajilag szintén inkább feljegyzések, mint naptári számhoz köthető információk. Gimnáziumban is írtam naplót, nemrégiben megtaláltam két-három ilyen füzetet, érdekes tükre volt az akkori életemnek, a gondolkodásomnak, ahogyan beszámoltam az eseményekről. Olyan film, amiben nincsenek „belsők". Majdnem minden „külsőben" játszódik. Olyan a viszonyom magamhoz, mint egy szemérmes szerelmesnek, aki lesüti a szemét, elfordul és mellébeszél. Sok mindent meg lehet

45