Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - A Nulladik óra (Beszélgetés Jánossy Lajossal)
A koromhoz és az akkori helyzethez képest mindezt tragikusan és deprimáltán éltem meg. Egy, a történelmet felszámolni akaró korban, zárójelbe tett időben, szélárnyékban, de voltaképp állandóan történelemben és politikában éltünk. Persze számtalan hősies pillanattal: március tizenötödikékkel, Szabad Európával, koncertekkel, szamizdattal, Mozgó Világgal, filmklubokkal, alternatív színházzal stb., de a legcsekélyebb remény nélkül. Mert az „amíg itt vannak az oroszok, addig úgysem lehet semmit csinálni" üzenetét kilúgozhatatlanul a sejtjeimben hordtam. Pszichológiailag ez két dolgot is jelentett. Egyrészt, hogy a végtelenségig ki lehetett nyújtani, elodázni a döntéseket és a választásokat, vagyis a gyerekkort, a felfüggesztett idő erre nagy léptékű fedezetet nyújtott, másrészt a fennálló uralkodói és a regulativ értelemben állt szemben, felnőtt világként (semmilyen diktatúra nem veszi emberszámba alattvalóit), ami visz- szaható érvénnyel az egyén történetét is megsarcolta, feltételes módba helyezte. Ennek nagyon markáns személyes konzekvenciái is voltak; mindenekelőtt az ún. értelmiségi szocializációra gondolok, amely többszörösen skizofrén „beilleszkedésként" jellemezhető: egyrészt a rendszeren belüli - elsősorban a politikai vezetés „figyelmében" megmutatkozó - respektusa miatt, ezzel párhuzamosan társadalmi elszigeteltsége folytán, emellett a többnyire adódó, így-úgy, de szükségképpen az állam által megszabott korlátok között megteremthető anyagi és életmódbeli függősége/függetlensége okán, ugyanakkor a különböző csoportok törzsi mítoszai következtében. Az ország ugyan nem volt homogén, de én egységességet láttam, egységességet és mélyen húzódó egyezséget a kádári kiegyezésben. Ez belenyúlt a nyolcvanas évekbe, és úgy tűnt, bármeddig eltarthat. Magyarországnak az operettbe illő, az elmúlt tizenöt évben játszódó, savanykeserű tragédiája onnan származik, hogy alulról jövő társadalmi kezdeményezések nélkül kötöttek ad hoc politikai erők szerződést. Társadalmi szándék nélkül társadalmi szerződést. Itt nem a szabadságért folyt a küzdelem és nem a többpárti demokráciáért, hanem a fogyasztás szabadságáért, a demokrácia felhalmozható és elfogyasztható árubőségéért.- Tehát akkoriban a társadalomra rákényszerített kamaszkorban volt kénytelen élni az egyén. Akkor most egy egész nemzedék szenvedi az elmaradt felnőtté válást? Talán pont emiatt a hiátus miatt érzem ezt az ítélkezésmentes naplószerűséget az utóbbi idők kortárs regényeiben ?- Egy regény, ha jó, soha nem ítélkezik. A mostanában megjelenő apa-könyvek a megkésett fejlődés (ld. Szűcs Jenő: Európa három történeti régiója) megúszhatatlan következményei, szükségképpeni fázisai, kísérletek az önállóság megteremtésére, szabadulási kísérletek a gyerekkor perspektíváiból. A felnőtt világból, pontosabban a felnőttség fogalmából hiányzott annak lényege: a vállalt cselekvés, a személyiségnek a pillanaton túlmutató, morális vetületű szabadsága. Ha egyéni szabadságot mondok, akkor a felelősség fedezetű szabadságra gondolok. Magyarországon azt hittük, hogy széthúzzák a függönyt, kinyitják az ablakokat, dől a friss levegő, süt be a nap, és onnan majd mindenki azt csinál, amit akar. Negyven éven át minden önálló gesztus szabadnak tűnt, ami nem követte a hétköznapok klasszikusan nyárspolgári sormintáját. Az államhatalom uralta világban az összes ilyen gesztus szabadnak tűnt. Csakhogy ez negatív 42
