Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)

parfüm, és hogy mennyi időt töltesz olvasással. Repülős kérdés alig volt, az is pofonegyszerű. Hazamentem, két hetet vártam. Akkor felhívtam őket, hogy mi van. Azt mondták, Mr. Nosti, a stainline-teszttel van egy kis baj. Annak, aki csak egy éve él Amerikában, nincsen semmi esélye rá, hogy megcsinálja. Csak saját felelősségem­re vehetnek fel, és feltételesen. így kerültem a Panamhoz. - Szerencsés ember vagy - mondta Simits Andris, a barátom. És nem mindegy az, hogy az életben szerencsés-e valaki. 1966. január harmincadikán elkezdtem a kiképzést a Panam San Franciscó-i bázisán. Először el kellett végeznem a navigátoriskolát, mert a pilóták ezzel kezdték a Panamnál. A navigátorok azután mint harmadik pilóták kaptak lehetőséget, hogy repüljenek is. Hat héttel később elkezdődött a repülőgépes kiképzés. A cég akkor már Boeing 707-es gépekkel üzemelt, ez volt életem első sugárhajtású repülőgépe. Az elméleti vizsga után végre beülhettünk a kabinba, szimulátor akkor még nem volt. Három héttel később a kezemben volt a pilótaigazolvány, rajta a Boeing 707- es típus. Mehettem a nagyvilágba! Ekkor még a Panam volt a világ legnagyobb légitársasága. Azt hittem, szétfeszít a büszkeség. Első utam San Franciscóból Hawaiiba, a Fülöp-szigetekre, majd Szingapúrba vezetett. Végre repülhettem, úgy, ahogy mindig elképzeltem, azon a színvonalon. Az első leszállásom után madarat lehetett volna fogatni velem. A lehetőségeim korlátlanok voltak. Kiválaszthattam, hogy hová akarok menni, és én éltem is vele. Repültem Uj-Zélandba, Ausztráliába, Tokióba, Hongkongba és persze Saigonba. Kipróbáltam a föld körüli utakat kelet felé, azután nyugati irányban. London az Északi-sark felett az egyik kedvenc utam. Harminckét éves voltam, éltem. Mindenütt a legjobb szálloda várt rám, a napidíjból bőségesen tellett étkezésre és szórakozásra is. A Boeing 707 szép, megbízható és jóindulatú gép. Az első szerelmem. Az igazi. 1967 őszén első tiszt lettem. Ez volt a címe a másodpilótának. Minden út előtt rövid eligazítást tartottunk a beosztott személyzettel. Amikor beültünk az irodá­ba, ott várt rám a Panam hat legszebb utaskísérő lánya, mind huszonöt év körüli és európai. Amerikai stewardessek akkor még nem voltak, az amerikai lányok nem beszélnek nyelveket. Úgy éreztem magam, mint a medve, aki belepottyant a mézesbödönbe. Egy ilyen többnapos úton sokszor kettővel is volt viszonyom. Az ember meghívta őket vacsorázni, és már jöttek is föl a szobámba, engedelmesen. Szerettem Ausztráliát is, mert ott sok magyar volt, lehetett mákos rétest meg csabai kolbászt kapni. Amerikába nem szabad húst behozni, amikor egyszer a vámos megtalálta a kolbászt, ott helyben megettük. Jártam Guam-szigetén is, ahol akkoriban fogták el az utolsó japán katonát, aki nem tudta, hogy a világ­háborúnak már huszonhárom éve vége van. Soha nem voltam katona, nehezen tudtam ennek az embernek a helyébe képzelni magam. Szállítottunk teherárut Vietnamba is, különböző katonai támaszpontoknak. Mindannyian kaptunk katonai rangot és személyi igazolványt, hogy ha esetleg fogságba esnénk, ne kezeljenek civilként. Jobb egy fogolytábor, mintha kémként 84

Next

/
Thumbnails
Contents