Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)
Dublinban végigcsináltam egy tanfolyamot, és dolgozni kezdtem. Kimberly hallotta, hogy a társaság, amelyik a James Bond 007-et filmezte Jamaicában, itt forgat valamit. Jelentkezett náluk, rögtön felvették titkárnőnek. A dupláját kereste, mint én, a pilóta. Nagyon rosszul fizettek minket, rémlik, hogy havi nyolcvan fontot kaptam. Arról szó sem volt, hogy éheztünk volna, volt autónk, lakásunk, de azt, hogy a felesége kétszer annyit keres, mint ő, nehezen viseli el az ember. Egyre gyakrabban hallottam, hogy Amerikában pilótahiány van. Ahhoz azonban, hogy odamenjünk, letelepedési engedély, zöldkártya kellett. Az volt a szerencsénk, hogy a feleségem Haitiben született, számára nem volt kvóta. Felmondtam, elmentünk Los Angelesbe. Azért oda, mert ott tanított a Simíts Andris, akinél az első időkben csövezni lehetett. Megírtam vagy kétszáz-kétszázötven levelet az összes elképzelhető légitársaságnak. A legtöbbje nem is válaszolt, még aki válaszolt, az is leszarta a jelentkezésemet. Egyedül a Continental Airlineshez hívtak be, de ott is azt mondták, hogy nekik van már egy csehük, nem kell most még egy őrült magyar. Érdekes, hogy a magyaroknak ez volt a hírük mindenütt a világban. Crazy Hungarian. Megint csak egy gépészeti vállalatnak dolgoztam, amíg csak fel nem vett a Pacific Airlines San Franciscóban. Rövid utakat repültünk, San Francisco és Los Angeles között hat vagy hét helyen is leszálltunk. Elég macerás munka volt. Egy alkalommal, amikor Las Vegasból jöttem vissza egy éjszakai útról, ahogy megyek be az irodára, találkozom valakivel, akiről már messziről lerítt, hogy angol gentleman. Ez megkérdezte tőlem, hogy hol van a Panam. Beszélgettünk egy darabig, kiderült, hogy ez az úriember át akar települni Amerikába, és a Panam ajánlott fel neki munkát. Angol állampolgár amerikai licence-szel, gyakorlatilag ugyanolyan helyzetben, mint jómagam. Mondtam neki, hogy ott fent az emeleten, a második ajtó, kezet ráztunk és rohantam a telefonhoz, hogy felhívjam a Panamot. - Mr. Higbyvel akar beszélni? - kérdezte a titkárnő. Tehát már tudtam, hogy ki a személyzeti osztály vezetője. Mondom, igen, jó ismerőse vagyok. És akkor Mr. Higby kérdezi tőlem, hogy hívnak. Mondom: - Nosti, ő pedig, hogy nem tudja, ki az. Akkor bevallottam neki, hogy állást keresek. Nevetett egy nagyot. - Mikor akar bejönni? - kérdezte, mert nem tudhatta, hogy hol vagyok. Megkérdeztem, hogy egy óra múlva megfelel-e neki. Levetettem az egyenruhámat, bementem a Pacific Airlineshez és felmondtam, mindezt alig félóra alatt. Átmentem a Panamhoz, kitöltöttem a kérdőíveket, azután beengedtek a Higbyhez. Még nem is kezdtünk el beszélgetni, amikor látja, hogy én a Pacific Airlinesnél vagyok. Erre megrázza a fejét, és azt mondja, hogy nagyon sajnálja, de nekik van egy megegyezésük, hogy nem vesznek el egymástól pilótákat. Erre mondom, hogy én már nem dolgozom ott. Felmondtam egy fél órával ezelőtt. Megkérdezte, hogy felhívhatja-e a személyzetist. Felhívta, röhögött, azután azt mondta: - Rendben van, de miért mondott fel? - Mert tudtam, hogy átjövök Önökhöz! - Ilyen biztos volt benne? - Igen. Orvosi vizsgálatra küldtek, és letettem a stainline-tesztet. Az első kérdés az volt, hogy mennyire vagy őszinte és becsületes. Azután, hogy melyik a legdrágább 8. 83
