Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)

Amíg ott laktam a mulatóban, napközben nem tudtam magammal mihez kezdeni. Hát vele, Kimberly vei foglalkoztam, főfoglalkozásban. Már amikor nem dolgozott, mert amúgy stewardess volt a British Airway-nél.

Minden időmet náluk töltöttem. Szép házuk volt, gyönyörű kilátással: Kingston, a hegyek meg a tenger. Az anyja szeretett engem, azt mondta az urának: - Mit akarsz, ez legalább fehér ember és európai. Mert lehettem volna keverék is. Fehér férfiakban nagy volt a hiány, gyakran feketék vették el a fehér lányokat. Közöttük is voltak diplomás, művelt emberek.

Ezekben az időkben sok minden történt velem. Például, megöltem egy embert. Ez úgy történt, hogy meglátogatott Simíts Andris, a barátom. Egy hétig volt ott, utána pedig a repülőtérre menet, ahogy hajtottam a sötétben, valaki baktatott az útszegélyen, és egyszer csak lelépett a kocsim elé. Elkaptam, rögtön meghalt. Egy katona volt, aki ment vissza a bázisára, volt ott egy katonai támaszpont a közelben. Kijöttek a mentők, elvitték. Soha nem derült ki, hogy részeg volt-e, feltehetően részeg, úgyhogy nem voltam igazán hibás, de azért cikis dolog, hogy megöltem egy embert.

A Kimberly apja intézte el, hogy felmentsenek. Mindig csak arról volt szó, hogy részeg volt-e az az ember. Arról, hogy mi mennyit ittunk, nem érdeklődött senki sem.

Lejártam a kikötőbe, kerestem egy hajót, ami visszavinne Angliába, mert annyi pénzem nem volt, hogy megvegyem a jegyet. Kimberly adott néha pénzt, de arra, hogy elhagyjam, ugye mégse adhatott.

A lényeg az, hogy végül is találtam egy svájci tehergőzöst, ahol felvettek. A hajón dolgozni kellett, dokkmunkás lettem, és egy másik matrózzal osztottam meg a kabinomat. Összepakoltam a motyómat, ami belefért egy kézitáskába. Ma is mindenem belefér egy kézitáskába, pedig már negyven éve élek Nyugaton. Fogkefe, fényképezőgép, címlista, papírok. Utálom a felesleges cuccokat.

Hát ezzel a hajóval elmentünk Guatemalába, Hondurasba, majd vissza Jamaicába és Haitibe. Azután a Kanári-szigetek, Anvers. Hosszú út volt, bunkó svájci matrózok között. Én végeztem az adminisztrációt, a kikötőkben pedig rakodtam, mint a többiek. Egyszer fogtunk egy cápát, ez volt az egyetlen esemény két hónap alatt.

Anversben azután elszámolták a munkabéremet. Ennyi cigarettát szívtam, ennyi whiskyt ittam. Körülbelül öt angol fontnak megfelelő pénzt adtak a levonások után. Ezzel átmehettem kompon Angliába. Hát itt voltam újra Londonban, három év után. Semmi nem volt a zsebemben, lehetett új életet kezdeni.

Simits Andrisnál csöveztem, ő akkor a doktorátusát csinálta és a Wall's Sousages gyárban kolbászokat csomagolt. Minden este kolbászt vacsoráztunk, isteni csoda, hogy nem kaptunk kolbászmérgezést.

Munkát könnyen találtam én is. Jelentkeztem egy épületgépész-irodában, és fölvettek. Jamaicában közben feszültté vált a hangulat, soron kívül fölvették a jamaicai menekülteket. így lettem menekült másodszor is.

Közben olvastam tovább az újságokat, próbáltam állást találni mint pilóta, akárhol, akármilyet. Egy nap látom, hogy keresnek valakit a kelet-afrikai gyarmatokra, Kenyába. Jelentkeztem, volt egy interjú Londonban, felvettek. Elmentem

79