Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Az értelmezés zavara (Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan” költészetének olvasásához)

Az irodalmár, aki a szöveget nézné magát, bármennyire is megpróbál kívül helyezkedni a nagy skandalumon, fölteszi a kérdést: Másként olvassuk, értelmezzük-e Szilágyi Domokos költészetét, életművét az elhíresült leleplezés óta? A leleplezés, függetlenül attól, hogy ténylegesen ügynök volt-e a költő vagy sem, olyan elemi megrázkódtatást váltott ki, hogy a tisztaság mítosza minden kétséget kizáróan akkor is megrendült, és akkor is megrendült az a felmagasztosított szerep is, amely halálában és halála után megképződött, ha - ahogy némelyek vélik - Szilágyi Domokos mégsem volt ügynök. (Ismerve a létezett szocializmus sátáni mechanizmusát, kételkedhetünk a hozzáférhető dokumentumok hitelességében - s ha nem volt az, akkor a legpokolibb játszmának vagyunk szánalmas balekjai.)

Ha a költő köré szőtt legendától, amely legendásított élete és életműve köré szövődött, műértelmező olvasatunkban - ahogy erre, negyedszázad múltán, egyébként valóban megérett az idő - már el tudnánk tekinteni, a leleplezés tudásával kevésbé vagyunk képesek. A leleplezés óta, bár sokasodnak a Szilágyi Domokos-i jelenség értelmezési kísérletei, érdemi műértelmezés, életmű-értelmezés lényegében nem történt. Föltehetjük elbizonytalanodásunk kérdéseit, például, hogy vajon a költő életművében föllelhetők-e a bűntudatnak azok a jelei, melyeket az olvasó föltételez, netán elvár. Olvasatomban ráhallás természetesen lehetséges, de maguk a Szilágyi-versek szövegei nem bátorítanak erre, a „bűnnek" nincs a textusban fogható jele. Ha volt elkövetés, az a tudat mélyére ásatott. Végül is: ép erkölcsi érzékű ember nem hivalkodik azzal, hogy egy súlyos pillanatban elbotlott, és nem korrigálta botlását.

*

A személyes vívódásaimról írok. A hetvenes évek vége felé találkoztam Szilágyi Domokos lírájával, számomra azóta az ő költészete a modem magyar költészet vízjele. Annak idején az ő verseit, sorait mondtuk barátaimmal, szilágyidomokosul beszéltünk meg (csehtamásul). 79-ben miatta és Kányádi Sándor költészete miatt indultam - életemben először - Erdélybe, kerestem föl Illyés Kingát, bóklásztam Vásárhelyen, Kolozsváron szálegyedül, a helyiek döbbent, aggodalmas gondoskodása és ijedt védelme fedezékében. Ok tudták, mitől féltenek, én gyanútlan voltam, angyalok vigyáztak. Szakdolgozatomat a Búcsú a trópusoktól kötetről írtam, ez volt életem első publikációja; Nagy Gáspár közbenjárásának és Béládi Miklós nagyvonalúságának köszönhetően a Literatúrában jelent meg (1984/4).

Azóta készülök megírni a magam átfogó értelmezését ennek a számos befejezetlen kísérletével együtt is roppant nagy ívű költészetnek. Hosszú ideig a kihívás nagysága késleltetett. 2005-ben végre elszántam magamat a kismonográfia megírására, valameddig jutottam a tervezett könyvben, amikor értesültem a szerepről. Harmadik éve próbálom folytatni az elkezdett pályaképet, s noha tudom, hogy mindaz, amit megállapítottam, fő vonalaiban addig fölvázoltam, helytálló, amikor leülök a számítógép elé, képtelen vagyok folytatni a gondolatot, befejezni a mondatot, megjelenik egy láthatatlan mutatóujj és figyelmeztet.

A dilemmára, hogy másként olvasom-e Szilágyi Domokos verseit azóta, röviden válaszolhatok: valamennyire igen. Holott tudom, a versek nem változnak, a

32