Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Az értelmezés zavara (Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan” költészetének olvasásához)

szöveg - szöveg. Az életmű nem omlik össze, elbírja az erős (irodalomesztétikai) kritikát, az igazán jelentős versek továbbra is ott fénylenek a magyar irodalom egén. Tudom, hogy amennyire a versek geneziséhez és a művek értelmezéséhez szükséges az életrajz és a kor ismerete, azt integrálni kell az interpretációba. Azt is gondolom, nem nagyon lehet mit kezdeni azzal a töredék ismerettel, amit a Hálózat megismerni engedélyezett (amit nem semmisített meg), a költő látható biográfiája pedig külső eseményeiben e nélkül roppant szerénynek mondható. Életében nem önnön legendájának megépítésére törekedett, s a verseken, a közlésre szánt írásműveken túl igyekezett kevés nyomot hagyni (például levél helyett inkább csak levelezőlapokra írta üzeneteit). És mégis: közelről nézve remek mívű verseit, azok őrzik - szerintem - makulátlan fényüket, ám ha kissé hátrébb hajolok, összemosódnak a kontúrok, egyetlen fájdalmas foltot látok, azt, amelyik beárnyékolja a tisztaságot, mocsoktalanságot. És innentől - valamennyi időre - átláthatatlannak tetszik az életmű egésze, Maya fátyla takarja el, egy gonoszul játszadozó fátyol: meglebbent valamit, de látni nem enged. Semmiképpen nem démonizálni akarom a jelenséget, csupán a magam zavartságát szeretném értelmezni, a bennem tolakodó lélektani gátlást oldani. Mélységesen hamis lenne ugyanis, ha mindazok, akik a költő - barátai, vagy megszenvedett, meghurcolt - kortársai voltak, s mindazok, akik személyes sorsukba szublimálva, katartikusan élték meg költészetét és legendáját, valamennyi idő eltelte után úgy tennének, mintha nem karcolná őket ez a seb, mintha azzal az ártatlansággal és gyanútlan jóhiszeműséggel tudnának közeledni eztán is az életműhöz, ahogy annak előtte tették.

Székely János meggyónhatta a maga pártos versét bebörtönzött apja szabadon bocsátásáért, mert nyilvánosan követte el bűnét, azt, amelyet nem kevesen zsarolás, kényszerítés nélkül is elkövettek, akár tudatlanságból, akár magánszorgalmú kutyaként. Szilágyi Domokos megírhatta a maga „vonalas" verseit, és kinevethette, megvethette azokért akár önmagát is, mert pontosan tudta, milyen célból íródott meg a maga pártos vagy termelési verse - a teljesítésben igyekezett nem túllépni az elvárható minimális lojalitás határát (vagy ha látszólag mégis, erősen karika túr aízűen).

Az ügynökség más. Ez titokban történt, két fél hallgatólagos megegyezése szerint. A megbízó pontosan tudta, hogy vállalhatatlan alávalóságra bírja a megbízottat, és a megbízott is pontosan tudta, hogy vállalhatatlan alávalóságot követ el - ez erkölcsi tudathasadás. Számosak a létezett szocializmus titkos ügynökei, ám esetünkben az aktus attól emelkedik szakrális rangra, hogy egy költő hajtotta végre, költő, Petőfi, Arany János, Vörösmarty, József Attila, Radnóti egyenes ági leszármazottja. Mert a költészet a nyelv teste, a nyelvben formát öltő léleké, a költő minden érvényes sorával a nemzet kultúráját, hagyományát, templomát építi tovább, s nálunk, megmaradásunkért küszködő kis népnél, a költő megvesztegethetetlensége, megfélemlíthetetlensége, zsarolhatatlansága afféle minimumnak számítódott. Nagy elődök hagyományozták ránk ezt a fenséges ethoszt, a magatartás egyik idolját éppen az az Arany János fogalmazta meg A walesi bárdokban, akiről esszé-monográfiát írt Szilágyi Domokos. Arany nem őrült meg, nem halt mártírhalált, mindössze valós emberi félelmeit legyűrve, konok belső emigrációba vonultán konzekvensen elutasította a hatalom paroláját.

33