Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Az értelmezés zavara (Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan” költészetének olvasásához)

Méliusznak írt levelében fölpanaszolja például, hogy Székely János visszautasította a Mese a vadászó királyfiról című verses meséjének közlését („a verset nagyon- nagyon terjengősnek találom... félek kimondani, [?], de azt hiszem, amolyan népi-balladai stílromantikáról van szó" u) - nem maga a visszautasítás, de az indoklás oly érzékenyen érintette a költőt, hogy a Mesét utóbb csak gyerekverskötetként jelentette meg, s nem vette föl „komoly" művei közé. Poétikai és jelentős ízlésbeli elkü- lönbözőségükről vall például Az elégedetlenség joga (1968) címmel írott, erősen polemikus nyílt levele is. Mindazonáltal Székely János nyugatossága - és persze óriási műveltsége - vonzotta, s Székelynek a költészetről, irodalomról, kultúráról vallott szemléleti hatását Szilágyi Domokosra körülbelül a hatvanas évek második felétől kimutathatónak vélem. Néhány Székely-esszé szövegszerűen is jelzi, mennyire rokon világban gondolkodtak (például a Bartókról, a Babitsról, a Petőfiről, a költőkről mint őrültekről, illetve a költészet haláláról írott Székelyesszék14 15). Székely János a kultúra babitsi egyetemességeszményét követte, s konok következetességgel próbált megfelelni az erkölcs axiomatikus törvényeinek - egyetlen, kompromittáló botlását, melyre zsarolással kényszerítették, édesapját szabadíthatta ki a börtönből - megvallotta, s a bűn gyötrelmétől nem tudott szabadulni. Sejtelmes, mire, milyen beszélgetésre utalhat Székely János Szilágyi Domokosnak ajánlott, 1969-ben írott verse: „ígéretekkel, kényszerekkel / Ölel magához a világ. / csak egyszer adja meg magát, / S örökre kárhozott az ember. II Ragályos átlagvélemények, / Előregyártott tettek és / Potyán kapott elismerés / Varsái közt bujkál a lélek. II Furfangjait varázslatának / Egymás után idézi fel, / Hogy az légy, aki néki kell, / És nem az, aki igazán vagy. H Elméletekkel, babonákkal / Próbál rábírni, hogy lenyeld, / Hogy elismerd, hogy igeneid, / Hogy megbékélj gyalázatával. II Illemtudó nagylelkűséged / Csiklandva kéri, hogy segíts, / De hogyha csak egyszer segítsz, I Már bekapott és megemésztett. // Igenjeinkkel szív magába / Ős ellenségünk, a világ. / Belőlünk építi magát, / Mint a pyrhána, mint a cápa. II És íme, ezredévek óta / legjobbjainkon is kifog. / pedig együgyű a titok: / Egy szó csupán, egy kicsi szócska; II Egy szó, amelyet pofájába / Kell vágni, kérjen bármit is, / Még ha igazat állít is, / Mivel nem méltó soha másra; II Egy árva szó - ismerjük régen, / De százszor áldott az, aki / Ki meri végül mondani, / Hogy: nem. Hogy nem. Hogy csak azért sem" (ígéretekkel, kényszerekkel).

Szilágyi Domokos költészetében a Búcsú a trópusoktól (1969) kötetet követően következik be radikális fordulat, ekkortól nem a világ evilági megjavíthatósága, megválthatósága foglalkoztatja, hanem - egy metafizikai félfordulattal - egyrészt az ünnepvárás fogalommal leírható egyetemes, létmegújulást vágyó akarása, másrészt személyes létében az élet kibírhatósága, illetve a költőszerep újraértelmezése során előtérbe kerül az a dilemma, hogy azonos-e, kell-e, hogy azonos legyen a költő az általa vallott „szereppel". A Fagyöngy kötet és az az utáni versek olvasatomban egyértelműen a halálra készülés versei: leírja az ember halálát (Öregek könyve), számos változatban a költő halálát, és fölkészül a személyes

14 Székely Jánost idézi Szilágyi Domokos egy Méliusznak írt levelében, Bukarest, 1963. február =

Visszavont remény, 50.

15 Székely János: Egy rögeszme genezise. Bukarest, 1978, Kriterion.

29