Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Az értelmezés zavara (Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan” költészetének olvasásához)

elnémításban egyszerre játszott szerepet, egymás cinkosa volt a kultúrpolitikai éberség s a költő félelme a kétely végső következtetéseitől. "13 Az „elnémított kételyt" önmagában is igazolja a korai pálya talán legkülönösebb darabja, a Bájzengzeti koszorú című fergeteges travesztia, eposzparódia, amelynek keletkezését javarészt 1961-re datálja a költő. A paródia kristálytiszta és világos látlelet arról, hogyan működött például a karrierizmus a megvalósuló kommunizmusban - a kegyencek, talp- nyalók seregét illetően semmi kételye nem volt Szilágyinak, de „természetesen" az effajta gyilkos szarkazmus nyilvánosságát nem támogatta a kultúrpolitika. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy a rokon tematikájú, ám kevésbé maró A tücsök és a hangya című ezópuszi fabulája sem jelenhetett meg kötetben a maga idejében - a vers létezéséről már 1964-ben említést tesz Méliusznak Szilágyi -, csak a Sajtóértekezlet (1972) című válogatásban. A hatvanas évek közepe körül megrendül a költő baloldali messianisztikus világképe, s versvilágában ekkortól a világnézeti szkepszis és az egyetemes kétely válik uralkodóvá. Erről a változásról a Garabonciás (1967), az Emeletek vagy a láz enciklopédiája (1967) és a Búcsú a trópusoktól (1969) kötet versei tanúskodnak. A kötetek tapasztalata, hogy a világ - egyszer s mindenkorra - nem megváltha­tó, sem maga az ember nem tehető jobbá - de a költő minden keserű történelmi tapasztalata ellenére is vallja, hogy „emeletről emeletre bukdácsol az ember", hogy az értékteremtő költészet és az emberiség „jobbik fele" valamennyire képes korlátoz­ni az emberiségre boruló éjszakát. Feldolgozásra vár a költőnek Méliusz Jószefhez és Székely Jánoshoz fűződő meghatározó kapcsolata - az, hogy a poétikai hatáson túl emberi habitusuk játszott-e szerepet Szilágyi önmeghatározásában, s ha igen, milyen. Méliusz a Bukarestben élő, tehát a fővárosi magyar irodalmi élet centrális alakja a hatvanas években. Szilágyi Domokost annak haláláig atyai jó barátként pártfogolja, írói megjelenéséért, elfogadtatásáért sokat tesz - terjedelmes tanulmányt ír a fiatal Szilágyi és Lászlóffy Aladár költészete védelmében (Az örökség ébresztése-, 1963-66), s később is éles polémiában vállal szolidaritást a nonkonformista költővel (Az alkotóan kételkedő költő; 1968). Rokkantsági nyugdíját szintén Méliusz intézi el, valamint felvételét a román írószövetségbe is ő szorgalmazza; Bukarestben hét­köznapi életében is igyekszik gondoskodni Szilágyi Domokosról, s még a költő és Nagy Mária kapcsolata idején is kölcsönösen megőrződik meleg emberi, baráti vonzalmuk. Méliusz a két háború közt jelentős, baloldali értékrendet valló avant­gárd költészetet hozott létre, s a kommunista hatalmi berendezkedése után is megőrizte nemcsak avantgárd irányultságát és baloldali elkötelezettségét, de bár börtönt szenvedett a kemény ötvenes években, párthűségét is, 56-ban pedig, mely afféle vízválasztónak tekinthető, elítélte a magyarországi forradalmat. Látszólag feszültebb és kevésbé volt szoros a kapcsolata Szilágyi Domokosnak a klasszikus európai értékekhez és a klasszikus nyugatos formafegyelemhez konzekvensen ragaszkodó Székely Jánoshoz. Székely az Igaz Szó szerkesztőjeként is szigorúbban ítélte meg a fiatal költő munkáit, mint Méliusz. Szilágyi egyik 13 Láng Gusztáv: A költő és az Ige = L. G.: Kivándorló irodalom. Kolozsvár, 1998. Kom-Press, 132.-V 28

Next

/
Thumbnails
Contents