Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Az értelmezés zavara (Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan” költészetének olvasásához)

elnémításban egyszerre játszott szerepet, egymás cinkosa volt a kultúrpolitikai éberség s a költő félelme a kétely végső következtetéseitől. "13 Az „elnémított kételyt" önmagában is igazolja a korai pálya talán legkülönösebb darabja, a Bájzengzeti koszorú című fergeteges travesztia, eposzparódia, amelynek keletkezését javarészt 1961-re datálja a költő. A paródia kristálytiszta és világos látlelet arról, hogyan működött például a karrierizmus a megvalósuló kommunizmusban - a kegyencek, talp- nyalók seregét illetően semmi kételye nem volt Szilágyinak, de „természetesen" az effajta gyilkos szarkazmus nyilvánosságát nem támogatta a kultúrpolitika. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy a rokon tematikájú, ám kevésbé maró A tücsök és a hangya című ezópuszi fabulája sem jelenhetett meg kötetben a maga idejében - a vers létezéséről már 1964-ben említést tesz Méliusznak Szilágyi -, csak a Sajtóértekezlet (1972) című válogatásban.

A hatvanas évek közepe körül megrendül a költő baloldali messianisztikus világképe, s versvilágában ekkortól a világnézeti szkepszis és az egyetemes kétely válik uralkodóvá. Erről a változásról a Garabonciás (1967), az Emeletek vagy a láz enciklopédiája (1967) és a Búcsú a trópusoktól (1969) kötet versei tanúskodnak. A kötetek tapasztalata, hogy a világ - egyszer s mindenkorra - nem megváltható, sem maga az ember nem tehető jobbá - de a költő minden keserű történelmi tapasztalata ellenére is vallja, hogy „emeletről emeletre bukdácsol az ember", hogy az értékteremtő költészet és az emberiség „jobbik fele" valamennyire képes korlátozni az emberiségre boruló éjszakát.

Feldolgozásra vár a költőnek Méliusz Jószefhez és Székely Jánoshoz fűződő meghatározó kapcsolata - az, hogy a poétikai hatáson túl emberi habitusuk játszott-e szerepet Szilágyi önmeghatározásában, s ha igen, milyen. Méliusz a Bukarestben élő, tehát a fővárosi magyar irodalmi élet centrális alakja a hatvanas években. Szilágyi Domokost annak haláláig atyai jó barátként pártfogolja, írói megjelenéséért, elfogadtatásáért sokat tesz - terjedelmes tanulmányt ír a fiatal Szilágyi és Lászlóffy Aladár költészete védelmében (Az örökség ébresztése-, 1963-66), s később is éles polémiában vállal szolidaritást a nonkonformista költővel (Az alkotóan kételkedő költő; 1968). Rokkantsági nyugdíját szintén Méliusz intézi el, valamint felvételét a román írószövetségbe is ő szorgalmazza; Bukarestben hétköznapi életében is igyekszik gondoskodni Szilágyi Domokosról, s még a költő és Nagy Mária kapcsolata idején is kölcsönösen megőrződik meleg emberi, baráti vonzalmuk. Méliusz a két háború közt jelentős, baloldali értékrendet valló avantgárd költészetet hozott létre, s a kommunista hatalmi berendezkedése után is megőrizte nemcsak avantgárd irányultságát és baloldali elkötelezettségét, de bár börtönt szenvedett a kemény ötvenes években, párthűségét is, 56-ban pedig, mely afféle vízválasztónak tekinthető, elítélte a magyarországi forradalmat.

Látszólag feszültebb és kevésbé volt szoros a kapcsolata Szilágyi Domokosnak a klasszikus európai értékekhez és a klasszikus nyugatos formafegyelemhez konzekvensen ragaszkodó Székely Jánoshoz. Székely az Igaz Szó szerkesztőjeként is szigorúbban ítélte meg a fiatal költő munkáit, mint Méliusz. Szilágyi egyik

13 Láng Gusztáv: A költő és az Ige = L. G.: Kivándorló irodalom. Kolozsvár, 1998. Kom-Press, 132.-V

28