Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bodor Béla: Kritikák a teremtésről
körbefogó erdős hegyoldalak árnyékba lavírozott rozsdavörösében. A hegygerincek fái már lehullatták lombjukat, tar ágaik hálózata izgalmas rajzossággal törte át a horizont kék szalagját, és ritmikusan ellenpontozta a felhőfaktúra nagyvonalú, foltszerű kidolgozását. Aztán a nap eltűnt a Noé szőlője sziklás gerince mögött, és a színek sokfélesége puha szür- késbama tónusba mosódott össze, majd szinte egy csapásra beesteledett. Fél ötre a teljes látóteret befedte a sötétség. Persze a napnak mindennap le kell mennie, nem várhatunk mindig azonos színvonalú teljesítményt. November 10-én délután az égbolt délnyugati részén elpotyogtatva kicsit a drappba játszó felhődarabkák sodródtak, némi szürkés lavírozással, de az ég felületének túlnyomó részét árnyalatlan, semmitmondó szürkéskék alapszín fedte, és a hegyoldalak is tónustalan barnába tompultak. Csak a lemenő nap közvetlen környezete, a délnyugati égnegyed kis szelvénye ragyogott fel néhány percre a jégkék és a világos okker kontrasztjában, míg a tér és az anyag túlnyomó része jobbára kihasználatlan maradt. Ráadásul egy repülőgép is belerondította formaidegen, geometrizáló kondenzvonalát. November 11-én vastag felhők borították az eget, így valójában már napkeltéről sem beszélhettünk. Mégis, negyed négy körül ezt a jellegtelen, szürke égboltot nyugat felől három fényesebb sávval jelölte meg a felhőket alulról érő fény, és ez az ikonográfiáikig szegényes és meglehetősen közhelyes megoldás a maga szimplaságában nem volt minden kifejezőerő híján. 12-éről és 13-áról a legtöbb, amit elmondhatunk, hogy napközben kicsit világosabb volt, mint éjszaka. Egész nap esett. Ezzel szemben 14-én szép, eszköztelen, de expresszív produkciónak lehettünk tanúi. A keleti és északi égboltot teljes egészében tagolatlan, kékesszürke felhőzet takarta, ez határozatlan kontúrokkal felszakadozott, de egy háromszög alakú darabja a horizonton egészen nyugatig húzódott, mintegy megismételve az égen a hegyek földi rajzolatát, és a nap éppen a hegy és a felhő metszéspontjában tűnt el az égről, széles, nagyvonalú foltokat rakva a hegyek karéjának nyugati-északnyugati lejtőire. Nem volt egy világszám, de látszott rajta az igyekezet. Szándékom szerint ez volt a megfigyelés utolsó előtti napja. November 15-én azután fagyos, tiszta éjszakát követően egész nap vakítóan sütött a nap, a szél kitakarította a völgyből a ködöt és a falu füstjét, a naplementére tehát optimális körülmények között kerülhetett sor. A közelebbi és a távolabbi hegyvonulat metszéspontjából reflektorként vágott végig a szemközti oldalakon ez az éles, késő őszi fény, szabad szemmel is ki lehetett venni, ahogy a szinte vízszintes megvilágításban percről percre nyúlt a fák árnyéka, míg a koronák már a talajról kapták a visszaverődő fényt, és ez mintha az egész erdőt megemelte volna. A tisztások aranyvöröse hosszú fénysávokkal váltakozott, a fák koronája azonban már a kék háttérre rajzolódott, és ezek tövében a völgybe épült falut úgy nyelte el az árnyék, mint valami sötét oldattal telt gödör. A házakban kezdtek befűteni, és a derűs háttér előtt élesen kirajzolódtak a felszálló füst fekete szalagjai. Ahogy iramodott a magasba az égett emberi mocsok, emelkedett, aztán a szél visszanyomta, majd újra szállni hagyta, míg végül a hegyek magasában szétterült és eloszlott, mögötte a hegyoldal árnyaival és fényeivel, nos, az szép volt. Az ég Istenmezeje felett A föld és a fény, bármennyire behatárolt, tereptárgyaiban, illetve forrásában és árnyékában megragadható objektum, mégis a mozgásra, az elindulásra ragadja az ember szemét. Az ég ezzel szemben hiába nem több optikai csalódásnál, hiába nem más, mint a végtelenségnek a szem számára felfogható idevetülése, mégis a bezártságot közvetíti elménkbe. 110
