Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Bodor Béla: Kritikák a teremtésről

Tekintetünk buraként méri fel a nappal végtelen kékségét és az éjszaka végtelen sötétségét. Az ég mint esztétikai tárgy túl kell hogy legyen az ég mint határfelület tapasztalatán, a végesség, behatároltság és földre-szorítottság szorongató lelkiállapotán. Vagyis egyfelől tudnunk kell, hogy a kék ernyő a fejünk felett a légkörbe lépő fény törése, hogy a rajta gomolygó felhők, a nap, a hold és a csillagok színe és formája nem fokozhatja le puszta installációvá, állvánnyá az eget, ugyanakkor másfelől azt is tisztán kell látnunk, hogy a mennyek országa (vagy más vallásokban a menny országai), az istenek (legyenek sokan, mint az olümposziak, vagy a monoteista kultúrák egyetlenéi) birodalma, a szférák, a nirvána vagy az örök vadászmezők mind az ég mögött találhatók.

Ég valójában nincs, holott mindnyájan látjuk. Az ég helyettesítő: ezt látjuk, mert mögötte az isteni van, ami a szemnek láthatatlan, az űr, amit a semmi tölt ki, és az értelmünk számára elképzelhetetlen, vagy a négydimenziós tér, a határos végtelenség valósága, amiről csak tudományunk tud, nem mi magunk.

Az ég maga az érzékelt metafora.

De vajon lehet-e egy ennyire átfogó valaminek, minden földi lény által közösen érzékelt entitásnak helye, esete, teljességét megbontó látószöge? Nem arról kellene-e beszélnünk, hogy hely és idő függvényében változnak attribútumai, vagy hogy a rajta-benne-általa megjelenő létezők - fényforrások, lebegő anyagi részecskék és repülő tárgyak - mit juttatnak eszünkbe, illetve miként módosítják az egészről való gondolkodásunkat? Vagy nem arról, hogy az eget tárgyazó gondolkodásunk önnön elménkről továbbít benyomásokat eszméletünkbe, azt teszi láthatóvá, ami lát, azt elgondolhatóvá, ami gondolkodik bennünk? Értelmes tárgymegjelölés-e az, hogy „az ég Istenmezeje felett"?

Éppen ez az a kérdés, amire mindent értékelő, mindenről az elfogadás vagy elutasítás dichotómiájában gondolkodó tudatunk adja meg a kézenfekvő választ: ha ez a rejtélyes érzékünk képes azt üzenni tudatunknak, hogy ezen a helyen, ebben az időben, ebben az állapotban az ég szép, illetve szebb, mint máshol, máskor vagy másképpen, gyönyörűséget ébreszt bennünk, vagy éppen ellenkezőleg, lehangol és elundorít, esetleg azt az érzést váltja ki bennünk, hogy ennek hatására megértettünk, megéreztünk valamit, ami pedig magában a szemlélet tárgyában nincsen jelen, akkor az ég, akár létezik, akár nem, akár a lét konkrétuma, akár az elme konkréciója: esetekkel, helyekkel és állapotokkal rendelkező objektum.

Márpedig az ég lehet szép és lehet csúnya, lehet felemelő és lehangoló, lehet tágas, de lehet szűk, nyomasztó, sőt ólmosan alacsony is. Sok helyen, különféle időkben és állapotokban láttam már az eget; láttam síkság, hegy, völgy, tó, sőt a tenger felett, láttam minden évszakban, fényben, esőben, még olyan ködben is, amikor alig láttam az orromnál tovább. Mindegyikből láttam szépet és csúnyát, megragadót és érdektelent, ízlésest és csiricsárét, vagyis nem a hely, nem a látószög, és nem is a saját hangulatom határozta meg a hatást, amit az égnek... nemcsak a látása, hanem egyfajta komplex észlelése tett rám. Persze mindenütt mások a befogadói adottságok. Mást láthatok odafent egy nagyváros fénnyel és füsttel szennyezett levegőjén át, mást a mindig párás Balatonnál, megint mást az Alföld tág látókörében, erős felszálló mozgású levegőjében. De ahogy a tájról azt mondhattam, hogy szépsége a tekintet mozgásától és a kilátópont adottságaitól függ elsősorban, a nap, a naplemente szépsége pedig napról napra változik, úgy az ég szépségéről nem beszélhetek. Az ég szépsége látvány és tekintet összekapcsolódásából adódik, és csak ebben a folytonos interakcióban lehetséges. Megtehettem, hogy amikor a földet figyeltem, átengedtem magam a hatásnak, hogy hermeneutikát kerestem a tájhoz; és a napot figyelve megtehettem, hogy a magam bíráló ízlését emeltem a látvány fölé, hogy önnön ellentmondásaival szembesítettem a fényjáték önszervezését, vagy más szóval, ha úgy tetszik, dekonstruáltam mindazt, ami a nap munkájából számomra megragadható. Az éggel azonban egyiket sem tehetem.

111