Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Elmozdult képek? (Panek Zoltán születésének 80. évfordulóján Láng Gusztávval beszélget Fűzfa Balázs)

Én az első két gimnáziumi osztályt a Szatmári Irgalmas Nővérek erdődi algimnáziumában végeztem, úgyhogy Panek Zoltánnal diákként nem találkoztam. Ennek ellenére ismertem, bár nem tudtam róla. Nagyanyám ugyanis előfizette számomra (és kérésemre) a Diákszó című iskolai lapot, melyet - ezt persze csak jóval később tudtam meg - Panek Zoltán (is) szerkesztett. Emlékszem belőle egy humoros hírre; közeledett a bizonyítványosztás, és erre a napra a Diákszó „földrengést" prognosztizált, melynek során a nyújtófák, fakanalak elhagyják helyüket, és félő, hogy a nebulók fején, hátán koppannak. Azért emlékszem erre a „diákhumorra", mert tizenegy éves fejjel szó szerint értettem, s nagyapámnak kellett az „átvitt értelmet" megmagyaráznia, miközben szemmel láthatólag mulatott naivságomon. Az emiatt érzett röstelkedésem tette maradandóvá az emléket, gondolom. De jellemző az is, hogy Panek Zoltán létéről - már ha valóban ő írta ezt a kis krokit - ilyen fura és áttételes módon vettem tudomást. Furcsa az is, hogy erről vele sohasem beszéltem. Kár, mert most tudnám, az ő írása volt-e az első „újságolvasmányom".- Panek Zoltán már 1957-ben feltűnést keltett első regényével (Minden külön értesítés helyett). A hetvenes-nyolcvanas, „hosszú évtizedfordulón" pedig sorra jelentek meg érett kötetei, egyik a másik után látott napvilágot (A földig már lépésben, 1977; Emberbolondok, 1978; s még ugyanebben az évben egy reprezentatív válogatás: Elmozdult képek, 1978; aztán: Pilátus a konyhában, 1980; Prométheusz felmentése, 1980; Boszorkánygyűrű, 1982; Függő játszmák, 1983). Főképpen novelláskötetek ezek, de nagyobb, regény típusú szövegek, illetve tárcagyűjtemények is akadnak közöttük. Sőt, A földig már lépésben egyenesen „analitikus regény", s mint ilyen, a kor magyar prózájának egyik kiemelkedő alkotása. Lehetséges, hogy ezek a művek részei az erdélyi irodalmi tudatnak, csak a magyarországi szakma és közönség beszél róluk „kevesebbet"? Hol van, s hol lenne a helye szerinted Panek Zoltánnak az egyetemes magyar irodalom kánonjában? Születésének 80. évfordulója hozhat-e változást az utókor értékelésében?- Néha úgy érzem, túl könnyen és felelőtlenül bánunk a kánon szóval. (Ezt elsősorban magamra mondom.) Lehet, hogy a kánon annál sokkal megállapodottabb, sokkal nagyobb történelmi távlatot igénylő struktúra, semhogy azonosítsuk a kortárs kritika még oly tiszteletre méltó rangsorolásaival. Ez utóbbiak legfeljebb a kánonjavaslat nevet érdemlik. S hogy e javaslatot elfogadja-e az irodalmat éltető közönség, az majd évtizedek múlva derül ki. Ezért Panek Zoltán helyét is korai még méricskélni. Meggyőződésem, hogy az általad felsorolt művek „élnek", legalábbis abban az értelemben, hogy rejtett hatásuk - elsősorban a bennük jelentkező nyelvi bátorítás, a hagyományozott, bízvást archetipikusnak tekinthető történetek „eltérítése" új kontextusok felé - jelen van az újabb irodalmi nemzedékek számos művében. Lehet, hogy eljön az idő, amikor valaki e nemzedékekből számot vet ezzel, és „újra felfedezi" Panek Zoltánt. Ez persze nem kis mértékben szerencse dolga is. De mivel „a szerencse az erőst segíti", hiszem, hogy bekövetkezik.

De hogy ne térjek ki egészen kérdésed elől: az én értékrendemben Panek Zoltán századunk magyar prózájának megújítói között van. Éspedig azon újítók között, akik a prózát igyekeztek megtisztítani az esztétikai szempontból funkciótlan elemektől. Minden történet, minden narratíva tartalmaz olyan „kötőanyagot", mely mindössze megértéséhez szükséges, de esztétikai szerepe nincsen. (Legfeljebb közvetve, ameny- nyiben a történet, éppen esztétikai hatása érdekében, megkívánja, hogy megértsék.) Panek Zoltán történetei ebben az értelemben nem követhetőek, mivel kötőanyaguk alig van. Nem értelmezendő történetet mond el, hanem az értelmet magát. Ha rokon példát keresnék, Páskándi Géza „töredéklírájában" találnám meg. De az ő elfogadtatása is várat még magára.

121