Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)
Ambras, a kutyakirály számára a kőfejtő jelenti a valóságot örökre - a hely, ahol munkatáborban volt: „[...] ide miért jött vissza? Ide, a tóhoz, Moorba. A kőfejtőbe" - kérdezi Bering Ambrast. „Vissza a kőfejtőbe? Én nem jöttem vissza. [...] Én soha nem mentem el."82 Ez a mondat Ambras egész lényét visszaadja, és majdan vég(zet)ét is megmagyarázza. A múlt árnyéka kísért: a kő és egy nevető nő - az elvesztett kedves alakja. A Kutyák szigetén bekövetkező tragédia a Lilyvel eltöltött éjszaka után - minden levezethető ebből a mondatból, ez mintegy primer kontextust ad minden történés értelmezéséhez. Bering „átváltozása" Ambras üldözőjévé az emlékezetben visszavetített láger romjai között nem alaptalan: Bering korábban ugyanis a kőfejtőben egy munkást kegyetlenül megvert- Ambras emlékei pedig ezeket a képeket az egykori koncentrációs tábori embertelenségekkel azonosították. A kutyakirály az Echo által elmondott világvége-történet „igazi emberiség" gondolatának továbbvitele - a kőfejtővel, a kövekkel való kapcsolata, a dolgokhoz fixált „izé"-nyelve (Dingsprache) alapján jól ráillik a kövekből újjászülető ember leírása Az utolsó világból, különösen is az „ohne eine Sprache der Liebe" jelző - a szeretet nyelve nélküli ember. A regények főszereplőinek e rövid elemzéséből is kiderül: a figurák jellemzők, tulajdonságok halmazából építik fel valóságukat. Ezek a jegyek múltjukban gyökereznek, de a történések során folyton felbukkannak és továbbíródnak. Emellett A Kitahara-kór esetében is értelmezhető a másik két regény felülírt valóságkoncepciója. Lily anyja átfesti férje mellképét: a fekete uniformisból lódenkabát lesz. Ambras számára múltja sorsformáló valósággá válik; a láger és a háború „mítoszai"83 a háttérből befolyásolják a regény jelenét. Ahogyan Cotta nem hagyhatja el Tomit, a megírt utolsó világot, úgy Moor lakói sem léphetnek ki valóságukból. Cotta gesztusa, hogy nevének megkeresésére indul, azt jelentheti, hogy sorsa elé megy. A Kitahara-kór három figurája viszont megpróbál elmenekülni. A megjelenített világ azonban önmagát írja újra. Nincs kiút: a brazíliai Pantano éppúgy Moor („mocsár, pusztaság"), a Kutyák Háza helyett a Kutyák szigete várja őket. „Mindig a kövek után."84 Az utolsó világban megismert paradigma konklúziójaként felfogható ember nélküli kép implikációjaként Moor lakói utolsó, egyetlen Időben és Térben integrálódó, átfogó világban és valóságban élnek, mindannyian elkülönülve a saját valóságuknak és saját valóságukban. Az elkülönültség nem csak a „többiektől" való különállást jelent- vagyis Ambras, Lily, majd Bering is kívülálló Moor összes többi lakójához képest. A Kutyák szigetén egymáshoz mért elkülönülésük is megtörténik, hiszen mindany- nyian egy időre egyedül maradnak (akárcsak Cotta második trachilai útján). Ambrast ekkor keríti végképp hatalmába múltjának (visszaképzelt) valósága. Bering is egyedül van a csónakban, amikor — tévedésből - rálő Muyrára. Lilyt a sziget Moorra emlékezteti. Felismerése azonnali döntésre készteti - elhagyja korábbi világát, és útnak indul Santosba. Beringet úgy jellemeztük, mint aki - jelképesen betegsége révén is - képtelen meglátni a lehetőségeket: „Bering számára - Moor helyzetéhez viszonyítva - minden megadatott, ami egy jobb és tartalmasabb élethez szükséges. Élni azonban vakságában, félelmei, szűkössége 82 Uo., 173-174. 83 Vö. Neumann, Thomas: „Mythenspur des Nationalsozialismus". Der Morgenthauplan und die deutsche Literaturkritik. In: Wittstock, Uwe: Die Erfindung der Welt. Zum Werk von Christoph Ransmayr. Frankfurt a. M.: Fischer Taschenbuch Verlag, 1997, 188-193. 84 Ransmayr 1998, 316. 108
