Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)

nincs ugyanis olyan pont, ami Mazzini eltűnésében orientálódásként szolgálna. Amiről/ akiről pedig nincs narratíva, akitől nincs szöveg, annak a története a homályba vész - az (már) nem is létezik.21 Mazzini befejezi úti naplóját (Az üres oldalak ideje című fejezet22) - ily módon eltűnik a történetben. Az elbeszélő levonja a következtetést: „Mazzini halott volt. Halottnak kellett lennie. "23 Ugyanakkor a napló befejezése pozitív jelentést is hordoz: „Azt mondom: aki megtalálta a helyét, nem vezet többé útinaplót."24 Mosebach ezért Mazzini útját identitáskereső vagy „identitásképző utazásként" értelmezi.25

Két lényeges kérdés fogalmazódik meg: visszaadható-e, megfejthető-e Mazzini története, és (re)konstruálhatók-e az expedíció eseménysorai a résztvevők naplótöredékei alapján?26 Az elbeszélő bevallja: ismerte Mazzinit, de ez nem jelenti azt, hogy ki tudja zárni a rendezés önkényét a történet összeállításából. Összerendezi a talált jegyzeteket, a homályos pontokat, az üres helyeket feltételezésekkel, sejtéseivel tölti ki - ily módon azonban szükségszerűen is belekerül a fikció a történetbe: „Mazzini elutazását ekkor úgy látom, mint a valószínűségbe való átváltást a valóságból."27 A fiktív szöveg reflektál saját magára. Az egész történet olvasható megismeréskritikaként is: a naplók szövegei nem összerakják a valóságot, hanem létrehoznak egy másikat, ezen keresztül mind Mazzini, mind pedig az anonim elbeszélő kitalálja és újra elbeszéli a valóságot.

A regény a valóság-valószínűség paraméterei mentén épül fel. A Payertől, Weyprecht- től, illetve az expedíció más résztvevőitől idézett naplóbejegyzések, az Északi-sark felfedezőiről szóló fejezet a történetírás lehetetlenségét célozza meg, ami az események valós elbeszélhetőségének kétségeit tükröző nyelvben is megmutatkozik. A makroszintű elbeszélés (főleg a kitérő fejezetek, pl. felfedezőkről) és a kiválasztott expedíciótörténet „mikrotörténet-írása" erőteljes kontraszthatást kelt.

A szövegek, az elbeszélt történetek egy sajátos szövegvalóságként a valóság egy (narratívába átvitt) síkját képezik. Mazzini eltűnése értelmezhető úgy, hogy megtalálta a helyét egy történelmi expedíció részben általa, részben az anonim elbeszélő által kitalált párhuzamos történetében, de az eltűnt körül keringő elbeszélésekben, már-már „mítoszokban" ő nem él, nem élhet tovább, sőt előbb-utóbb ezek a történetek tüntetik el végérvényesen a világból: „Tovább ilyen elbeszélésekben még senki sem élt."28 Ugyanez a probléma az expedíció elbeszélői síkján is megjelenik: az élettelen „senkifóldek", jeges szigetek felfedezésétől az expedíció résztvevői dicsőséget, hírnevet várnak - azt, hogy majd azokban a hőstörténetekben, amelyek utazásukról, felfedezéseikről szólnak, nevük, dicsőségük tovább él. Az előbbi sorok rámutatnak ennek hiábavalóságára: senki nem él tovább ilyen történetekben, azok kitalált, sematizált, mitizált alakjai nem egyenlők a felfedezőkkel; szenvedéseiket, áldozatukat ezek a szövegek nem őrzik, és nem adhatják vissza. Payer és Weyprecht figurális oppozíciójában az egyik oldalon egy

21 Vö. Kibédi Varga, Áron: A narráció formái és határai. In: Tisztáj 2005/9., 79-87.; ide ld.: 80-81.

22 Ld. Ransmayr, Christoph: A jég és sötétség borzalmai (ford.: Váróczi Zsuzsa). Pécs: Alexandra, 2003, 218-226.

23 Ransmayr 1999a, 40.

24 Ransmayr 2003, 219.; ford, módosítva tőlem; A. M.

25 Vö. Mosebach 2003, 87.

26 Vö. Bombitz 2001,192-193.

27 Ransmayr 2003, 57.

28 Uo., 11.

98