Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Tandori Dezső: Trio Montaigne (III. 69, Fülbenézni önmagunkkal?!)

meglepetések érnek. Tegnap végigunatkoztam a leghülyébb tévéműsorokat, már minden jeles folyó eredetét tudom, a hegyek hóhatárát, a délfrancia vendéglőket, az összes impresszionista párizsi műtermét... és a kész sztorikat ugyanúgy nem bírom, ahogy soha. És magam pillanatnyilag azt érezhetem, megcsináltam regényemet, ahogy pillanatnyi szintemen bírom, s talán nem lesz pillanat-életű. Ez mind, meg sok minden még. Csak... Nem tudom. A világra fogni: kommersz megoldás. Hagyom. Megyek.

3. ) Az olyan írófélének, az olyanféle írónak, amilyen én vagyok, talán még akkor is a legjobb megoldás az írás, ha ő maga tönkretette az írás lehetőségét (éppen), maga az írás nem „akarózott", azazhogy élet és írás rosszul ütött át egymáson. Kölcsönös folt maradt, hogy ily képtelenül fejezzem ki magam, anyag nélkül. Most először is attól ment el a kedvem, hogy átnézzem a további jegyzeteket: nyegleségnek érezném mondásaimat, ezek után főleg! Hogy nem azt teszem: szépen kimegyek akár madárkáink nyugvóhelyéhez is a Tabánba, nekidőlök egy fának, nem, én felpörgetem magam ostobán, és - nem foghatom az esőre, a magányra (szeretem!), a fáradtságra (már szóltam erről), nem - teljesen fölösen ért, ami ért. Reméljük, a jóakaratú kívánságoknak lesz igaza, gyógyulni fogok hamar, és főleg nem jön bonyodalom. De hogy ugyanoda visszajussak az esszé szándékával, ahol jártam már, lehetetlen. Nem volna többé hitele.

Ezzel máris felidéztem a nagy kérdést: hogyan is írunk hát ilyesmiket, mint itt én?

Az bizonyos, hogy mivel a Paper Star rövid elemzését nem engedem el, vár itt minket - olvasóimmal - a végén valami szép; de kicsit groteszk is, szomorú is, ez a nevezett elemezgetés. Ellenben az is feltehető, hogy visszahatása lesz: erre a dolgozatra. Hangsúlyaim épp a sérülésemmel teremtődnek meg, az elemzettek - és megállapításaim kisugárzása, ha lesz ugyan - utalni látszanak majd (és utalnak! csuda) az előttük lévőkre, erre... életeseményemre... ezzel kapcsolatos gondolataimra... és némi nosztalgikus többlete (fogyatéka?) lesz a hajdani költeménynek, nálam magam által e megkerülhetetlennek.

4. ) Már most is tűnődést érdemel, mit jelent ilyen körülmények között a „69", az „én-így-éltem-meg-ezt-az-évemet" stb. Jelentheti-e ugyanazt, amit hittem (róla)? Vagyis, hogy igen sok minden történt, nekem legalább sok; és a veszélyeztetettség is tudatosult. Veszélyeztesd magadat kevesebbszer, hallom, és csökkenthető lesz az a tényező (motívum). Hm.

Kint újra tündöklő és még mindig forrósodgatásra képes kései nyár. Bezárkóztam azonban. (Egyetlen napra!)

Nem is látom semmi részletében a vonzerőt, hogy ne zárkóznék. Átlagos ez? Különc érzet? Hogy a város, már legalább épp ma, sehol, semmi helyével nem vonz? S bár madárkámat pár óra (ugyan, hat-hét negyedóra, annyi se kell), néhány jól időzített etetés stb. révén elláthatom, vele kedveskedhetem, neki örülhetek, fordítást nem terveztem e napokra, valami Szép Emő-dologgal csak kipihenten indítok... ez az írás a bedöglöttség dokumentációja (viszonylag híven! tehát nem úgy, hogy „jaj, mit írjak", nem, megvan, amit írtam volna, de nem írom... és a végére odatolult korábbról a Paper Star, hát akkor még gond sincs)... lemehetnék nyugodtan „a városba". De majd holnap! A nap zsenge kezdetén. Szombat ez a

74