Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Tandori Dezső: Trio Montaigne (III. 69, Fülbenézni önmagunkkal?!)

holnap, különben is, csöndesebb utcák, üresebb járművek, s amit vásárolni akarok (szőlő madárkánknak, talán magamnak őszibaracklé; kenyeret vettem ma), viszonylag egyszerű feladatot szab, nézgelődhetem, már ha teszek ilyet... inkább emlékezéstelen rovom (teljesítem) a nem is kellemetlen hivatalnegyedi utcákat, fáiknak (ah, fák!) örülök etc. Szép Ernő írja szépen (pardon!), hogy - íme!

Ó szóljatok egyet fák, ti olyan nyugodtan állótok, szóljatok már egyszer Imádott magas fák ti múltak, ti égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek,

Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam.

Súgjatok egy világos szépet nékem,

Ti biztosan tudtok valamit, én nem bírom magamat az élethez igazítani.

S így tovább (a vesszők, pontok hiánya így! kérem), idéztem ezt már néhányszor, de sosem ilyen aktualitással éppen. (Bár hát aktualitás csak annyi volt itt, mondhatja valaki cinikusan, hogy a gesztenyefa éppen ott állt. Már ha jól emlékszem. Hiányosak az emlékeim arról az óráról, félóráról, hm, ismét.)

5. ) Minden új rész új reményt hoz: hátha innen. S milyen kár a nagy lehetőségért, mi mindent mesélhetnék. Milyen volt London (a Paper Starnál majd, kicsit), kik voltak mestereim, s ma hogyan foglalnám össze őket tömören, idézgethetnék tőlük. Csak ezek mind - másutt megoldandó feladatok. Jelenleg rendbe kéne jönnöm, lehetőleg megúszni a fertőzést (befertőződést), ilyenekre gondolok egyre. Kenőcsöt mosni kezemről mindig, ha verébkénkhez megyek. Találkoztam valakivel a kapuban, régi jó cimbora, újságot hord ki, van egy hároméves verébkéje, tudjuk, feleségemnek mesélte. Nincs-e véletlenül a „Verebekkel éltem" című könyvemből. Mondom, talán a „Madárnak születni kell"-ből? Nem, nem. Sapkámra mutatok, mesélem a gesztenyefacsókot, kidekoráltam magam, mondom. Azaz ezt már csak azután mesélem cimborámnak, hogy kérdez, mint vagyok, s mert ímmel-ámmal nyökögök csak választ, azt mondja, kéne egy nagyot berúgni. Hát most mondom sapkám okát, na, és hogy akasztott ember házában a kötelet. Cézanne, Az akasztott ember háza. De a fülemmel, mely tényleg maradandóan meghasadt (nem csekélység!) Van Gogh vagyok, valamiképpen mégis Van Gogh, az ördög akárhová tenné. Ne legyen semmi fertőződés, talán most már, közel a 2. nap múltán nem lesz. Állkapcsomat is csitítgatom. Kenőcsös hajam ragacs-csapzott, jó, mi?

6. ) Szépen megünnepeltem a 69-et. De már mondtam ezt is, végig így ment. Feleségemnek és nekem a világ dolgaiban, dolgainkban. (Nem egymással.) Egészség stb. Közművek. Szakma. Jók is akadtak. Csak az nem lett meg, hogy 70 előtt az utolsó 4-5 év nekem a teljes nyugalom lenne, mikor olyan derekasan dolgoztam. (így én, jó vicc!) Ellenben lett sok plusz jó, meg lesz is, csak épp a nyugalom nem lett meg. Szembe kell nézni ezzel a... fülemmel.

Majd, ha behegedt a két seb, kis öböl, szokatlan helyen, megtekintem. Feleségem borzadni fog, a dolog rendetlen mivolta miatt plusz. És egyáltalán. Pedig edzett, általában szabad gondolatú. Mégis.

75