Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Bogdán László: Richardo Reis Tahitin (versciklus)
És az is megdöbbentő volt, hogy nem a nyolcas számot szorongató beteget szólította a szigorú, főkötős nővér, hanem az ötvennégyest, s ez, esélyeimet illetően semmi jót nem ígért. Saját praxisomban ilyesféle anarchia, Báróm, egyszerűen elképzelhetetlen volt, nálam, a kettes számú után a hármas következett, majd a négyes, fel sem tudtam fogni, milyen rendszer szerint szólítja a bent ülő, láthatatlan kolléga a betegeket? S már, amikor arról is lemondtam, hiszen váratlanul egy nyolcszázötvenkilences számot szorongató öregembert szólítottak, hogy valaha bejutok s megtudhatom, miért is vagyok itt, egyszerre a tizenhármas számot mondotta a nővér, kedvetlenül rám pillantva s én kihúzva magam, mint egy gavallér, aki randevúra igyekszik, besétáltam a szobába. Itt az álom sajnálatosan megszakadt. Felriadtam. Szívem verését hallgatva figyeltem a homályban ugrásra kész állatokra emlékeztető bútorokat, és féltem. Soha nem tudom meg már, hogy álombéli kollégámnak mi lett volna a diagnózisa s azt se, hogy van-e esélyem a gyógyulásra, ha ugyan egyáltalán beteg vagyok? 39. Az élet betegsége Portugál költő volt. Vakító, fénylő szellem. A futuristákért és a hurrikért rajongott. A nők érte rajongtak, de elkerülte őket. Abszintot ivott, várta, nyelje el látomása. Előtte fékezett a nagy Marinetti autó, üvegkalappal fején integetett a Mester, de ő nem utazott el, a párizsi restikben várta, hogy jöjjön érte ama híres zöld angyal, aki John Dee mágus előtt is megjelenvén, ígérte, hogy segíti, hatalmat és erőt ad. Mit nekem arany, dollár? - A költőnk már üvöltött. Ha nincsen örök élet, nem ér az egész semmit.
