Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Bogdán László: Richardo Reis Tahitin (versciklus)

Ilyen állapotában találta meg egy kislány.

Már régóta figyelte, tetszett neki a költő. Felvitte hát magához és el is csábította, de reggelre otthagyta, dolga volt valahol.

És költőnk, akinek ő volt legelső kalandja, úgy érezte, becsapták, értelmetlen az élet. Ennek az éjszakának nem lehet folytatása, akkor hát miért éljen, és bevette a sztrichnint. És nagy társaság előtt, - őket tanúnak hívta! - szobája közepén, egy pamlagon haldokolt. Halála lett a végső, utolsó alkotása.

Pedig jó szerető volt! sírt temetésén a lány. Végül a stricimet is kidobtam volna érte.

40. Második levél Alexander Searchnak

Alexandriában, ebben a rejtelmes városban,

ahol Európa találkozik Ázsiával, és sötétedés után,

a kietlen sikátorokban hamar

kést kaphat hátába a gyanútlan vendég,

van egy bár, ahol 1918 vagy 1919 sivár őszének

egyik különösen nyomasztó napján,

amikor minden látványosan haldokolt körülöttünk,

találkozhattam a város különc, öreg költőjével.

Sarokasztalnál ült egyedül, poharában arcát hosszan elnézegette.

Nem foglalkozott semmivel, tágra nyílt szemében lányos arcú fiúk vonaglottak s távolabb dübörgött a tenger. Odamentem s bemutatkoztam, ijedten nézett fel, összerezzent, tétován vigyorgott.

„Nem, nem ismerem Pessoa urat mondotta kifogástalan angolsággal —,

sajnos nem volt ez idáig szerencsénk, kereskedő, netán hajós?"

„Nem! Költő! - jöttem indulatbaköltő, mint ön!”

De ő széttárta a kezét, tehetetlenül.

„Sajnos nem ismerem a költeményeit! - szontyolodott el -, bizonyára nagyon szépek."

„Hogyan?! Hát nem küldte el őket Önnek?"

„Hogy mondotta? Pessoa? Senki? Semmi? —

és elfordult, közönyösen vetve oda lehet, hogy ott vannak valamelyik felbontatlan borítékban,

tudja, mostanában nem foglalkozom a postával,

titkárom is beteg, s amúgy sem tudok portugálul. -