Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Bogdán László: Richardo Reis Tahitin (versciklus)

sütötték a tortát, mert a koldustorta hihetetlen finom. Evett a kalifa.

Őt is megkínálta. Mielőtt elvitte Harun al Rasidot, a tortáját ette.

A koldustortáját. Régen volt az igaz, ha ugyan igaz volt s ha ez nektek vigasz. Mélázik a halál, s a perzsa városból, szürkülödik immár, mélán kilovagol. „Engem elragadtál, a többivel mi lesz?" „Mi lenne?" A halál indul a többihez.

38. Második levél Tejve különc bárójának

„...a gyönyör a kutyák osztályrésze, a panasz az asszonyoké, a férfié csupán a becsület vagy a hallgatás."

Almomban egy orvosi váróteremben ültem, én, az orvos, öregek, törődöttek, betegek között.

A félhomályos szobában a kloroform szaga, a betegek kipárolgásával vegyült és émelyített, s patkányok surrogtak a sötét sarkokban.

Valahol egy távoli szobában tizenkettőt ütött az óra. Kinyílott az ajtó és a hetes számú beteget szólította egy fehér ruhás, főkötős ápolónő. Rápillantottam kezemben szorongatott cédulámra, tizenhárom, még várnom kell, gondoltam bódultán.

Ne érts félre, a helyzetet számtalanszor átéltem már,

mindenképpen túl hosszúra nyúló életem során,

de mindig én voltam benn a szobában,

én hallgattam a betegek

egymásnak ellentmondó panaszáriáit,

én vizsgáltam meg őket, felírva a gyógyszereket,

én mondtam néhány biztató szót,

még a reményteleneknek is,

akiknek semmi esélyük nem volt a gyógyulásra.

Hát meglehetősen szokatlan volt, hogy most kinn várok,

és pontosan a tizenhármas cédulával a kezemben. Egyszerre megváltozott a szereposztás, talán, hogy tapasztalhassam én, az orvos, hogy milyen érzés sivár váróteremben várakozni, törődöttek, elkeseredett, szenvedő betegek között. Borzongtam.