Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Tarján Tamás: Sötét szájzugok (A Nagy Lajos-i szituáció)
A tanítvány című, 1945-ben megjelent regényét stb.). Királyban talán sárospataki instruktoremlékei elevenedtek újra (melyek egyszerűbb, általánosabb pedagógiai, emberi viszonylatokat hoztak felszínre, mint Nagynak egy grófi családnál viselt szolgálata stb.). A számos segítő észrevétel és fontos korrekció közül a Nagy Lajos-i szituáció gondolatának továbbszövése bizonyult a leghatékonyabbnak számomra. Király ekkor sokat töprengett a szituáció-elméletről: egy-egy életműben és körötte mikor sűrűsödnek úgy a kondíciók, hogy a teljesítmény - esetleg váratlanul és páratlanul - a szerző munkásságának zenitjére szökik? Király István Nagy Lajosnál e szituációt csakis a nagyjából 1928 és 1934 közötti esztendőkre, egyszeri - fél évtizednyi, inkább már 1932- vel lezárt - periódusra lokalizálta. Tehát az író novella-fénykorára, a Kiskunhalom szociografikus regényét már csak „utóvédnek" tekintve a Lecke (1930), a Bérház (1931) és az Utcai baleset (1933 [1932]) novellagyűjtemények után. Ez az erről-arról három-négy évvel határolt évtizedforduló az indulatilag romantizált expresszionista novellatípus nagyfokú, aktív szubjektivitásával, ellenoldalon a szimultanista, az új tárgyiasság iskoláját követő novellatípus relativizált szkepszisével: az elbeszélés bipoláris jellegével valóban új értékrendet és új, vagy legalábbis sűrített epikai minőséget hozott. A kor válságtudatával összhangba került ironikus és agresszív rezignáció a szövegek sokszor feltűnő antiintellektualitása ellenére az érzelmi energiák szomszédságában értelmi mozgósító energiákkal is bírt. Ezt az életműszituációt, vagyis Nagy Lajos írói munkásságának tetőzését könyvem egyrészt kitágítva, a már más problematikájú, részben más ábrázolásmódú Kiskunhalomig, sőt az 1936-os regényig, a Budapest nagykávéházig kiterjesztve tárgyalta. Abban a meggyőződésben, hogy - e cikk keretei közt az indokok, eltérések, irodalmi pozíciók bemutatására nincs lehetőség - az első, kisebb horderejű, kitartott magaspont (kiteljesítő írói-befogadói szituáció) egyszer már, az 1910-es években létrejött (nagyjából az Egy leány, több férfi [1915] és a Fiatal emberek [1919] című kötetektől határoltan). S harmadjára - megint más irodalmi, alkotói csillagállás nyomán - ilyen szituáció lehetett volna az 1949-es önéletrajzi regényt, A lázadó embert folytató A menekülő ember közreadása 1954-ben - ha az autobiografikus, regény műfajú emlékezés még folytatódhat Nagy Lajos tollán (1956 után!), s az 1955-ös kritikák a perspektívákra koncentrálhatnak a búcsúzás helyett. Gyümölcsöző - sokszor csak egyszeri - alkotói-befogadói szituáció nem csupán az író életében kedvezhet a tehetségnek. Az írói utóélet is élvezhet ilyen szituáció(ka)t. Ezeknek megteremtődése múlhat véletleneken, következhet a kései megértés aktusaiból, de legfőképp olyan közvetítői, értelmezői és befogadói helyzetet feltételez, amelyet az irodalmi élet erre hivatott szereplői: a kiadók, a forgalmazók, az irodalomtudósok, az irodalom- szervezők, a folyóiratok, a kulturális média, a tanárok és mások kezdeményeznek, kialakítanak, a szó nemes értelmében kreálnak. így érzékelhetett a figyelmes irodalombarát, olvasó a legutóbbi egy-két évtizedben - ismét a Nyugat első nemzedékének nagyjairól szólva - különféle impulzív utószituációkat. Csáth Géza-i szituációt: szakszerűbb új kiadások, kiadatlan művek közzététele, filológiai pezsgés, társművészeti érdeklődés (nem egy filmalkotás) hozta közel és vonta fénybe az életművet, amelynek narkotikumproblémája a drogok terjedése és fogyaszthatóságuk vitatása kapcsán lett feszülten érdekessé, kiegészülve a gyilkosság/öngyilkosság problematika fájdalmas aktualitásaival. Azaz részben nem esztétikai természetű vonatkozások az oeuvre esztétikai elsajátításába is kedvezően belejátszhattak. Egyértelműen érzékelhető napjainkban a párhuzamos Kosztolányi Dezső-utószituáció és a Krúdy Gyula-utószituáció. Az Esti Kornél- és a Szindbád-figura számos (alkalmanként rokonító-elegyítő, kettősen stílusimitációs) újraírása, a két szerző modernségének és művészi nagyságának szakmai újragondolása, a Krúdy-életmű tempósan elindított (minimálisan még a kritikai kiadás kritériumaival is kacérkodó) folyama, a Kosztolányi-oeuvre kritikai kiadásának többszöri beharangozása és remélhetőleg 95
