Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Tarján Tamás: Sötét szájzugok (A Nagy Lajos-i szituáció)

mielőbbre várható startja: örömteli magyarázó tényezők. Talán Babits Mihály-szituációban is bízhatunk: mind a kitűnő kritikai kiadás, mind a Babits Könyvtár - s a Kosztolányi munkásságával történő állandósult összevetés - élénkítőleg hat.

Nagy Lajos-i utószituáció jelenleg egyáltalán nincs. Az életmű reprezentatív műve manapság szinte kizárólag a Képtelen természetrajz többféle korpuszban élő kötete. A regények sorából csak a legmodernebbnek érzett - és kulcsregényként, József Attila elrajzolt alakja felől is megközelíthető - Budapest nagykávéház vált ki szélesebb körű érdeklődést. Az önéletrajzi regényekre kevés figyelem jut, a Kiskunhalom már a szűkebb pátriában sem mindennapi beszédtéma, a két-három évtizede még rendre kiemelt novellák (az Özvegy asszonyok, az Egy délután a Grün-irodában, Az asszony, a szeretője és a férje, a Meggyalázott vágy, a Farkas és bárány, a Razzia, a Lecke, a Bérház, az 1919. május, az Egyiptomi íródeák, a Pesti...-karcolatok és még egy sereg) antológiákba is nehezen verekszik be magukat.

Restellem, de régi tervemet: kismonográfiám újrakoncipiálását és tömörített - a nagyesszé felé mozdított - újraírását magam sem végeztem be. Pedig - kanyarodjak vissza jelen írás kezdéséhez - ma egyértelműen Nagy Lajos kérlelhetetlen, néha az abszurdig csigázott humorának, szatirikus talentumának centrumba helyezésével szeretném - és talán tudnám - az életmű új megközelítését adni. Ehhez azonban a teljes napló tárgyilagosan jegyzetelt kiadására, legalább egy keresztmetszet-értékű életmű-válogatás közzétételére, egykét újszerű, műfajmegújító, szellemi vita- és versenyhelyzetet teremtő (kis)monográfia és nagytanulmány elkészültére is szükség lenne. Különben mit sem veszít érvényéből az, ami A menekülő ember legvégén fellapozható, 1954-es datálással, a Kiskunhalom sorsára visszapillantva: „Mindenki jó volt, mindenki kellett, csak én nem.

És - megint nem csüggedtem el. Ezt az esetet is törvényszerűnek, mélyen determináltnak láttam. Újra és újra elhatároztam, hogy dolgozom tovább, rendületlenül. A munka mennyiségét emeltem. Tudtam, hogy helyzetem változását csak a társadalom változása hozza meg, annak pedig el kell következnie. Addig talán tudattalanul is azonosítottam magam Varga Mihállyal, a Kiskunhalom egy kisparaszt alakjával, akiről szólva fejeztem be regényemet. így:

Reggel fél hatkor kezdi a kapálást. Korán reggel az első kapavágás könnyed, szinte játékos, az éles metszésre ropognak a gyom gyökerei, az egész egy kis reggeli tornának is beválna... De azután Varga Mihály egész nap gépies egyformasággal, fáradhatatlanul emeli és vágja a földbe a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, muszáj, früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élete fogytáig. Ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy csöppet sem fáj."

96