Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Tarján Tamás: Sötét szájzugok (A Nagy Lajos-i szituáció)

rokonszenves fiatal lányalakját.) Sokkal több dehonesztálót soroltak az apostagi - persze főleg idős - emlékezők, mint ahány jó tulajdonságot, rokonszenves vonást. S hiába fogadtam a halványuló memória, a lokálpatrióta önvédelem iránti kételkedéssel, fenntartással a jellemhibalistákat, Nagy Lajost még ismerő írók, szerkesztők, magánemberek sora állította ugyanezt, karakterizálta (a középkorú és az idős) Nagyot elviselhetetlen, rosszmájú, feszélyezően labilis idegzetű, hiú, kiszámíthatatlan személyiségnek. Viszont ezzel a kedvezőtlen képpel szemben legalább ennyien Nagy Lajos páratlan emberismeretét, szigorát, humorát, szeretetet vágyó szögletes barátságosságát, szolidaritásra kész humánumát, írói alkonyán is áttetsző alkotóerejét és tehetségét helyezték előtérbe. E kettősség a Nagy Lajos- szakirodalomban is rendre nyomon követhető (akárcsak sokáig imponáló fizikai megjelenésének és kései megroppanásának, betegeskedésének összevetése). Meggyőződésem szerint Hubay Miklóstól kaptam a legtárgyilagosabb (a kedvezőbb karakterrajz felé hajló) Nagy Lajos-portrét. (Hubay a nála harminchét évvel: egy emberöltővel idősebb írótárs hívének számított, sok életeseményének és utolsó földi napjának - 1954. október 28. - is tanúja volt. Nagy Lajosban - akárcsak például Illyés Gyula - a drámai hőst is felfedezte.)

Király - művészetpolitikai, politikai exponáltsága ellenére, kevéssel az általa, illetve egy-két írása által kiváltott a mindennapok forradalmisága vita után, amikor ez a vita még gyűrűzött - éppen Nagy Lajos baloldaliságának, szocialista elköteleződésének részletezését sokallta gépiratomban. A kb. 220 gépelt oldalnyi szövegről (alighanem 1979 őszén) felezett ívekre róva ötven lapnyi kéziratos véleményt írt, s ebben újra és újra szóvá tette: az individuális lázadót nem szerencsés túlzottan közel vinni olyan társadalmi mozgalmakhoz, amelyektől épp a túlfokozott individualitás még akkor is távol tartotta (1919 tavaszán- nyarán például), amikor ő maga elvileg szívesen engedelmeskedett volna a közösségi cselekvés hívásának. Morális igényessége - Király szerint: gyakorta gőgös erkölcsi finy- nyássága - azonban a csak a saját deklarációit elfogadó embert visszafogta a kaotikus és erőszakos ideológiájú, etikailag legalábbis zavaros folyamatoktól. Professzorom e ponton választotta el radikálisan Ady Endre a mindennapi események fölé emelkedni képes politikai, antropológiai éleslátását Nagy Lajos egocentrikus magaféltésétől, deklaráló, sietős közéleti azonosulásaitól és taktikus visszahúzódásaitól. Antropológiai (műveikre kitérve ontológiai) különbséget tett a két, nem egykönnyen összemérhető író között. Magatartások, világképek modellálásával szembesítette őket. Hogyan sejthettem volna meg akkor - tanszékvezetőm feljegyzéseit újraolvasva annál világosabb ma! -: Királyban az 1970-es évtized végén (bár a nagy Ady-monográfiából még az 1982-re elkészült két Intés az őrzőkhöz-kötet, valamint a végül torzóban maradt további kardinális, hatalmas rész várt rá) már mozgolódott a Kosztolányi - Vita és vallomás (1986) individualitás-problematikája (az esztétikai hőforrásként átérzett, megértett, elfogadott individualitás egy nagy életműre rávitt, párbeszédre kész tárgyalása. Ehhez új lírikus médiumra volt szüksége, hiszen az Ady-könyv[ek]ben az individualitás kérdéskört kezdettől másféle: sokkal negatívabb megítélésbe siklatta, a jelenség felülírására tett alkotói mozdulatokat kívánta kidomborítani. A Kosztolányi-élmény sietett segítségére, a Kosztolányi-életmű nyitott meg előtte egy másik utat).

Az időnkénti konzultációk sokat lendítettek a kézirat formálódásán (amiként Pók Lajos „szemináriumai" is, melyek főleg Nagy Lajos és a német irodalom kötődéseit bontották ki. Záróakkordként pedig Illés László bátorító lektori észrevételei ugyancsak). Király egyes nézeteit nem tudtam elsajátítani. Például nem éreztem, hogy a Nagy Lajos-i egyéniség mindenestül a fiatalkori feladatvállalásból, a házitanítóskodásból lenne magyarázható. Abból a helyzetből, amelyben a szellem (viszonylag szilárd státusa és keresménye érdekében) elfogadja a pénz fölényét. Fogcsikorgatva bár, de belemegy a tudás, a műveltség, az erkölcs számára tűrhetetlen játszmákba (lásd erről Nagy Lajos ún. házitanító-novelláit,

94