Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: Lapidárium VI. (2. rész)
Eljutottam egy kereszteződésig, ahol piros lámpa állított meg. Mellettem egy másik autó várakozott, odakiáltottam hát a vezetőnek, mondja meg, merre kell a repülőtérre menni. Egy kicsit gondolkodott, aztán azt válaszolta, forduljak balra, s menjek mindig csak előre. Nekem már teljesen mindegy volt, hogy balra vagy jobbra, előre vagy hátra. Lekanyarodtam, de már nem is gondolkodtam, nem is éreztem semmit, igazából azt sem néztem, merre tartok. Csak mentem, mentem az üres, néptelen vidéken. A nap már jó magasan járt, kezdődött a hőség. Eszembe jutottak a szaharai délibábok - a csalóka látomások, amelyek a horizonton vil- lódznak. Ilyen állapotban pillantottam meg egy kis út menti táblát. Zöld alapon nem túl nagy betűk hirdették: airport. A szememet törölgettem, nem a délibáb játszik-e velem, ám rövidesen megjelent egy újabb, immár nagyobb felirat, aztán egy még újabb, s csak ekkor nyugodtam meg, hogy mégsem álmodom. Itt nincsenek európai értelemben vett városok, csak beépített területek, gyakran bonyolult, kusza, első látásra áttekinthetetlen településformák, amelyek több- tucatnyi városkából, kerületből, lakótelepből, bevásárlóközpontból, parkolóból, térből, ligetből tevődnek össze, s mindez hálózatot alkot azzal a kis bank- és igazgatási központtal együtt, amely teljesen elnéptelenedik munkaidő után. Ezeket az agglomerációkat egyébként is az jellemzi, hogy nem látni embereket az utcán, mintha néptelen települések volnának, s folyton azt kérdezzük magunkban, hol van az a sok millió ember, aki lakja őket? New York, 2002. 09.11. Napfényes, nagyon meleg nap. N. Krysia telefonál, hogy nézem-e a tévében az évfordulós adást. Nem nézem, mivel nincs tévém. Itt is, mint mindenütt másutt, létezik olyasmi, hogy hivatalos Amerika és létezik az átlagemberek hétköznapi élete. A tájékoztatást a hivatalos Amerika - a közigazgatás és a média - végzi. Az utca éli a maga mindennapi munkás, sietős, szertartások nélküli életét. A mai New York Times ezt mondja a XXI. századról: An Age of Terror. De vajon igaza van-e? Ma, a Village-beli sétámon rábukkantam (a Minetta Triangle mellett) a Café Uha nevű kávézóra. A bejáratnál a következő felirat: „Itt kezdte karrierjét a hatvanas években Bob Dylan". A kávézó jelentéktelen, belül félhomályos, egyetemista- hippis stílusú helyiség. George A. mondja, miközben a Brodwayn sétálunk: - A piacokat egyre inkább a nagy világcégek, a hálózatok, a chains uralják;- lassan egész Amerika egy nagy mail-Iá válik;- a New York-i utca járókelői: everybody is strange and different;- ez a város állandó mozgásban van - minden változik. Valamikor a Soho művésznegyed volt, aztán a művészet kiköltözött belőle. Most, ahogy megyünk az utcán, egy leány színes szórólapot nyom a kezünkbe a következő szöveggel: Bringing the Art back to Soho. Újabb átcsoportosítás, állandó változások. Susan Sontagnál ebédelek, arról beszélgetünk, hogy az emberek folyton azt akarják, hogy a világ helyzetét elemezzük nekik. 76
