Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Tandori Dezső: Trio Montaigne (II. Hiányzás helye)

És ez nem léha vicc! Mert ha Hérakleitosz „tétele" az, hogy semmi sincs kétszer, hát akkor mire mondom is, mi van, az már csak volt! Nincs. Ergo nem érvényes, így viszont mi lenne csak érvényes? Abszolutizálódna a közlés maga. Csak az „van", az „igaz" (az a való?! jaj), amit mondok. Mondom, és az van. De Zenón valahol itt is belebattyintana mocskosán, hogy nem ér célt az egész. Hagyjuk. A köznapi élet (maga az élet) abból áll, hogy azt az érdemi részt, ami lehetetlenné tenné, elhagyjuk. Mígnem egy nap megállapítják, hasnyálmirigyrákunk van pl., mint Felix úrnak a Fürstenhof-tévéfolytatásosban stb. Még mindig jobb, ha csak az epénkre kell hagymafogyasztáskor vigyázni.

Folytatás. De van valami ebben! Innen a „vad rohanat", ahogy írok. Előbb még megvolt! Ha lassan írom le, végképp nem lesz meg (számomra), s akkor hazudok, mint a vízfolyás. Fájjon inkább a kezem, gyorsan gépelek! Jegyzetlapjaimon megvan, fejemben kb. kész van, amit írok. De ha lassan írom... stb.

Folytatás. Balesetemet megírtam másutt. Igen, majdnem szecskává vágtak (önhibámból) autók, villamos, buszok. Miért tettem, jaj, mit tettem! A díva énekelt volna tovább, madárkám vedlési kérdéseit feleségem nehezen kezelte volna viszont, mert ezer gondja lett volna halálommal, vagy ronccsá tépázott „valóm" kórházi halandóságával. Megírtam másutt a három Nagy Mondást is (nyegleségek?), melyeket elmondok, ha kell. (Nem fog kelleni?) Az első: „Már annyi könnyelműség sincs bennem, hogy könnyelmű legyek, nem hogy bármi komolyabb." Hadd élvezze olvasóm (Olvasóm), ha másutt nem olvasta e halhatatlanságot. 2. „Ha nem írok, minden ellenem van. Ha írok, már nem minden. De ha még csak nem is írok (v. már csak): ..." Ugye, kétszer nem ugyanaz. 3. „Elfogadtam a játszma szabályait, feladom a játszmát. Nem fogadom el a játszma szabályait, nem adom fel a játszmát!" Ugye, ezek popdolgokból is táplálkoznak, a Nagy Mondások és egyebek. A nyugi-nyuszi viccekből pl. Várj, nyuszi (a gödörben), rögtön hozok segítséget. „Nem várok!" Ha már/még csak nem is írok... Nekem tetszik.

Folytatás. Nagy béke van bennem. Az ilyesmi ki a francot érdekli. Régi dal, meg kell csinálni. Láttam egy Gorkij-Csehov drámaduót német színházcsatornán, többször is. Külön-külön darabok. S ilyet még nem láttam, mondtam füstmilánosan. Ezek a díszletszínek... és a szereplők, ahogy párosával jönnek, többnyire, de néha nagyobb csoportban, ők is színek. Csak mondják a magukét, mondják-mondják... semmi se történik, s kialakul egy összkép. Borzasztó! Nevettető! Szívfacsaró. Beckettnél e darabjában (Nyaralók) Gorkij nekem ma fontosabb. Csehov meg szinte mindig! Bár a Krapp, az jó, Beckettől. Meg a jelenség. De Csehov! Gorkij! Dosztojevszkij! Tolsztoj meg a legjobban író író volt.

Folytatás. Hol a „megfelelő" (-nek a) határa? A belső, a külső, írtam. Hányszor szabad ismételni? A belső határ elvétése: nincs meg a cucc. A külsőé: túlírtuk a cuccot? Ilyen egyszerű lenne? Ha pl. nem vicceimet mondom el, hanem a Paper Star című versem pár szakaszát elemzem, hogy milyen festői (Veszelszky, Seurat, de még Manet, pointillisták stb. is), hogyan áll össze az alaphelyzet, az érzet, abból, hogy nem közvetlen egymás mellé rakom az ösz- szetartozókat:

62