Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek
Csak akik mellett elrohant, azok hallották, hogy nem ruhák és rongyok csupán, hanem a kimerültségtől és rémülettől immár hang nélkül, fuldokolva zokogó gyereke volt a kezében. A férj és apa nélkül megszületett kislánya, akit erre a vasárnapi virradatra, amíg ő az állatok után járt, a lábujjain és a kezén is valami rágcsálók, apró, tűhegyes fogsorok harapdáltak véresre.- Nem láttam és nem hallottam! Kikelnek a magok Ahogy múlt a tavasz, egyre melegebbre fordult az idő, reggelente langyos, enyhe szél fújt a dombokról, árnyékok futottak a füves dombokon, éppen úgy, ahogyan a száguldó felhők között átsütött a nap. Mégis, már csaknem nyárelő volt, mire az utolsó, gödrös pocsolyákat is beleértve felszáradt az áradásból keletkezett tó. De talán nem is elszivárgott az a zavaros, hordalékos, gyanúsan habzó víz, hanem beette magát mindenhová; hiába sütötte a Nap, a nyomában maradt iszapos, sáros földre még a víz eltűnte után se lehetett lépni, nemhogy bármit is vetni bele. Ráadásul a fodros sár helyén néhány nap után, vagy ahogy a faluban bizonyossággal állították, egyetlen éjszaka alatt, valami piros, sárga, fehér és kék, hatalmas, nyitott tenyérhez hasonló szirmokkal pompázó ismeretlen virágok támadtak fel, valósággal elöntötték a környéket. A hosszú tél miatt lehetett? Az oly lassan érkező tavasz okozta volna? Hogy a megvadult patak mosta volna oda őket? De honnan, honnan jöhettek efféle magok? Talán évek óta rejtőztek várakozva a föld alatt? Kisvártatva ezekből az egészen derékmagasságig felnövő, és szorosan egymáshoz simuló, bokornyivá terebélyesedett virágokból olyan szemérmetlen illat áradt szerteszét, ami egyszerre hasonlított a vadgesztenye szagához és a mezei ruta leheletéhez, ahhoz a hosszú szárú, haloványkék fürtű virághoz, aminek a szaga a kiömlő emberi mag édeskés páráját idézi, s amihez foghatót, mint gyakorta elmondták a faluban, éppen ezért errefelé még senki nem érzett, hogyan is tehette volna, tisztességes emberek élnek itt. Olyan szag, ami áthatolt az ablakokon, a ritkás csipkéjű függönyökön, de átcsúszott még a bereteszelt ajtók résein is, bejárta a házakat, elnyomta a katolikusok templomában a vasárnapi tömjénes füstölőket, az evangélikus templom mögötti közben álló egyhajós, klasszicista építésű kis zsidó imaházban az olajos padló szagát, áthatolt a lepedékes kormon, az állomáson megédesítette a nagy hirtelenjében felpakoló huszárokat elszállító mozdonyok füstjét. Nem arra van kitalálva az ember, hogy folyton elviselje a hétköznapokat. Miféle hétköznapokat? Minden szenvedés és vágy árkokat váj ott belül, s ezek az árkok akkortól már csak arra várnak, azt akarják, hogy megteljenek megint. És talán mégsem olyan ártatlanok ezek az illatok. Ugyanis alighogy kikeltek azok a virágok, minden látható és érthető ok nélkül pusztulni kezdtek a befészkelődött mezei pockok, egerek és cickányok. Árkok alján, kamra ajta56
