Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek

Amiről beszélünk, az úgyis itt marad már közöttünk.

Kevéssel azután, hogy az alkalmi tavon végül az utolsó jégtáblák is elolvadtak, egy langyos reggelen a zavaros, hínáros mélyből, a gyanúsan bugyborékoló iszapból puffadt, fehér hasukat mutató halak bukkantak a felszínre. Honnan kerülhettek ide egyáltalán halak?

Úgy lebegtek ott egymáshoz szorulva, mintha összegörbedő falevelek rohadnának a vízben.

Másnap a magtártól, ahol a hónapok óta a faluban állomásoztatott Nyíregyházi Huszárezred ellátmányát őrizték, egy káplár kíséretében megjelent egy huszárszázados, és az Ajkáról kikocsizott kefebajuszos állatorvossal gondterhelten tanácskozva hosszas szemlét tartottak a pusztulás felett.

Még aznap délután két karikalábú, csákós, fegyveres őrt küldtek a vízhez, parancsba adták nekik, senkit nem engedhetnek a pusztulás közelébe.

A vasárnap reggeli katolikus istentisztelet után összeverődött gyerekek a templomból kitóduló gyülekezettel együtt nézték, ahogy a katonák a fatusás puskájukat a hátukra vetve hosszú egyenes ágat kötöttek a vasvilla nyeléhez, úgy meregették, rakták halomba a sáros parton a minduntalan szétcsúszó, csillogó testeket, aztán meg, mintha titkos temetésre készülnének, rögtön ott, az öngyilkosok árokpartjától néhány lépésnyire ástak gödröt, abba földelték el a máris bűzölgő halmot.

Április volt, a plébánián az ablakhoz húzott, világító zöld szemű rádióban álló napon át katonaindulók harsogtak.

Néhány napja múlt, hogy megkezdődött a második magyar hadsereg kiszállítása az orosz frontra. A faluból akkor már nemigen volt kit elvinni; a második behívással is rég besorozták a hadköteleseket, igaz, a búcsúztató beszédek csak hat hónapot ígértek nekik, mielőtt megindult velük a veszprémi vonat.

Sütött a nap és ragyogott, zúgott a levegő, jókedvű is lehetne ám ez a tavasz, mégis fojtott várakozás nehézkedett a házakra, mintha tudni lehetne már, hogy úgyis viharfelhő jön az aranyat érő csendes eső helyett.

Már ha jön valami egyáltalán.

Egymásra taposva rohantak a napok, most pedig mintha olvasztott üveg borulna a házakra, megállt körülöttük az idő.

Egy májusi vasárnap, amikor éppen megkondult a reggeli misére szólító harang, sírás és kiabálás állította meg a megkésett katolikus híveket. Tislér Mari, ez a temetői dombra futó utcában férj nélkül lakó, s nem éppen jó hírű, napközben szükség szerint hol a Királykő kocsma pultja mögött szolgáló, a füles korsókat öblögető, a szaftos tányérokat elmosogató, hol pedig a kocsma hátsó udvarában a baromfiakat etető és a konyhakertben kapáló asszony futott ki eléjük a házból.

Imbolyogva szaladt, mint aki súlyosan részeg.- Nem láttam, nem láttam! - sikoltozta.

Nem is nézte, hová lép, se a földet nem látta, se a szembejövő embereket.

Magasra, egészen a feje fölé emelte, mintha megmutatni akarná, majd újra magához, a melléhez szorította a kezében szorongatott csomagot.

Valami átnedvesedett rongyokba bugyolált batyu.

55