Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék

ziázói erre mintha kevésbé ügyeltek volna. De lehet, csak arról van szó, hogy a hideg napok alkalmával elszabadult, hisztérikus utcai lövöldözés tett nagyobb kárt az apróságokban. Ahogy lehet az is, csupán nem ismerjük a megtorlás pontos „eredményét".

Visszaemlékezésekből körvonalazódik, hogy Újvidéken gyárcsarnokokba, különféle barakkokba vagy akár magánépületekbe terelték az embereket, körülkerített udvarokba a fegyveresek. Innen aztán a rákövetkező éjszakákon kisebb- nagyobb csoportokat elhajtottak valamely erdőszélre, netán a Duna árterületére, ahol megásatták velük sírjukat. Van, ahol ez néhány nap alatt lezajlott, van, ahol hetekig eltartott. Újvidéken fontos gyűjtőhelynek számított a dohánygyár épülete, az ún. Dohánymonopol, a folyamőrség területe, meg az egyik futballpálya, az ellenséges emberanyag felszámolásának egyik legserényebb színhelyének pedig - az említett Horgász-sziget mellett - a Hadi-sziget. Voltak, kik a saját lábukon érkeztek a terepre, voltak, akiket teherautókon szállítottak oda, de ez nem számított a végkimenetelre nézve. Rendszerint este kilenc után lendült be a műszak, amikor is százas csoportokat szakítottak ki és hajtottak el látókörön kívülre, majd felhangzott a fegyverropogás. Később jöttek rá a végrehajtók, hogy ha hangosan felbúgatják a kamionok motorjait, az valamelyest elnyomja a fegyverek zaját. így mégiscsak humánusabb, vélhették.

A folyóba lökdösött tetemek mellett szép számmal akadtak olyanok, amelyeket a vágóhíd mögött, a Sangájnak nevezett nyomornegyed, a „cigányváros" szélén halmoztak fel, majd égettek el. Ettől nagyon sokáig tűrhetetlenné fokozódott bűz uralta a környéket.

Teli Vilmos (a név valódi) újvidéki polgár tizenhárom éves volt, amikor meghallotta, hogy „szedik a magyarokat". Meg-megtörtént, meséli, hogy valamelyik haver elmaradt közülük, akkor elmentek hozzája megkérdezni, mi van. A kimaradás leggyakoribb okaként szerepelt, hogy apjukat elvitték az éjjel. Barátnőjének, Arankának az édesanyját cipelték el, aki rövidesen kiugrott a törvényszék épületének emeleti ablakán. Vilmos kíváncsiságból elsettenkedett megnézni az egykori Kulturbund focipályát, ahová ezrével terelték a foglyokat, azonban nem engedték közel. Apjának egy túlélő passaui hadifogoly árulta el, hogy Szenttamás és Feketics között van egy kiserdő, velük oda hordatták a kivégzendőket. Szerinte onnan senki nem jött vissza.

Nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy ebben a helyzetben kiemelt célpontul szolgáltak a papok. Mihály atya abban a ferences rendházban szolgálta istent, gyakorolta hitét, amelynek közelében szerény krónikásuk éli majd a maga gyermekkorát. (Mihály atya a vele történteket, amennyire tudta, feljegyezte, majd adandó alkalommal eljuttatta egyik barátjához az Egyesült Államokba, aki állítólag kinyomtatta a szöveget, hogy némi vívódás után: elégesse.) Mihály atyát több testvérrel együtt hajtották el onnan, mások mellett egy öreg, beteg pappal, Krizosztom atyával, aki megjárta a Don-kanyart (embereket vezetett haza a „kanyarból" sajgó, bütykös lábain, ahogy előtte székelyeket kalauzolt erre a vidékre). Mindazokat, akiket ott, a Dusán cár utca környékén összeszedtek, a folyamőrség laktanyájába irányították, ahol mindenüket elszedték. Munkaszolgálatosokként onnét jártak dolgozni, míg egy nap - úgy kilenc után - egy nekibőszült tiszt jött

20