Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék

falatozni is visszavonult párszor - megfellebbezhetetlenül halálra ítélt. Ezeket az elítélteket aztán a téli álmából felrázott városi strandra hurcolták, srég vizaví jócskán a várral, ahol a Duna jegén vágott lékekbe lőtték őket, hogy a jazigok hajdani katasztrófája óta annyi vért ott télnek idején még nem látott a folyó.

Bosszúból többek között a Boldogasszonyfalvánál szíven talált, tengerkék szemű századosért, ugye, mert ha ebben volt, van valami őszinte, az a vérben forgó szemű Grassy József dühödt kifakadásából különösebb nehézség nélkül kiérthető:- Faszomba, itt nem igazoltatásról van szó!

A razzia három napja alatt, illetve a délvidéki razziák alatt - magyar források szerint - összesen háromezer-háromszáznegyven ember esett áldozatul az elszabadult tébolynak:

2550 szerb,

743 zsidó,

13 orosz,

7 német

és más,

például 11 magyar.

Az újvidéki hajógyárnak a magyart erősen törő portása, Aleksandar Ruzic lett volna a 2551. szerb halott, vagy a 744. zsidó, vagy ki tudja, hányadik egyéb (az ágbogas, kanyargó, mindenféle ojtványokban, oldalágakban gazdag családfának köszönhetően), ahogy vesszük, de nem fontos. Letartóztatásában és elítélésében ez nem játszott szerepet. Se az, hogy milyen gálád üzenet rejlik a pravoszláv imakönyvekben, se az, hogy milyen hitványságok olvashatók a Talmudban. Esetleg másban. Őt simán partizánszimpatizánsnak kiáltották ki, semmi alapján. Volt egy rézvörös, csillagszerű gomb a kabátján, ki tudja, honnan. Az előtte való nap varrta fel nagy nehezen, ideiglenesen, miután az eredetit elveszítette, s utálta, hogy a résen befütyül csiklandós kebelébe a hideg Kossava. Szegény, nem gondolkodó Aleksandarnak meg sem fordult az ebből eredő veszély a fejében. Már csak akkor, amikor ezt a bőszítő gombját letépték, és vitték őt a puskaropogás felé a töltésen, hogy a lába sem érte a földet. Vitték, egyenest a közeli strandra. Merthogy amúgy minden papírja rendben volt, tehát minek a tárgyalás?

Vitték „fürödni".

Ott valamiért kissé arrébb, külön: szinte lehelyezték, leszúrták az egyik terebélyes, most kopasz, károgó, fel-felrebbenő varjakkal teli nyárfa alá (ezeknek meg ki szólt?), amely annyiszor nyújtott neki hűs árnyékot a forró nyarakon, majd mondták, ne merjen mozdulni, és feléje se néztek sokáig. Maga mesélte később, hogy csak állt bénán és ostobán, akárha betontalapzatba öntött lábakkal - egyáltalán nem érezte őket -, s ha nem parancsolnak rá, akkor sem tudott volna akár egy tapodtat is megtenni. Eléggé elment az a tréfás kedve. Csak cövekelt ott görcsös vigyázzállásban, megfagyófélben, s nézte, nézte, tőle alig száz méterre mi történik, és a világon nem jutott eszébe semmi. Halványan csak annyi, hogy arra a tűrhetetlen fémes ízre a szájában meg kéne tán egy korty valamit inni.

14