Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Bányai János: Szó és rajz (Tandori, Lator, Nádasdy, Tandori)

máshoz" fordulna. Odafordul egy dologhoz, például egy Vidéki házhoz. És akkor a ház szólal meg, a ház húz maga köré kerítést, hogy uralhassa a völgyet. Mintha Nádasdy hátat fordított volna a hallgatóinak, de ezzel együtt az én-nek is. Ám ha nem az én hangja, akkor valaki másé szólal meg a versben, itt most éppen a vidéki ház, máshol a „Budai hídfő", de megszólal Szeged is 1959-ből, amikor „halkan kell mondni: / Klebersberg Kunó", megint máshol A nipp, majd tovább az Olasz Alpok, 1957-ből... Mindezekből a versekből a természet szellemének, a történelemnek, az emlékezetnek a hangja hallatszik ki. A hangsúly azonban mindvégig az emlékezetre esik. Az emlékezet azonban nem az én emlékezete, még akkor sem, ha a vers élményanyaga személyes, netán életrajzi. Az emlékezet Nádasdy verseiben az én visszavonása, egészében áthelyeződése a nyelvbe, és végül grammatikai alanyként szólal és szólítható meg, ezáltal a többszintű értelmezés felé nyit, amivel egészében a klasszikus modern verseszményét eleveníti fel. Megtartja a modernség verselésének eszményét, szabályos szonettet ír, hibátlanul rímel, bár itt-ott el is játszik a rímmel, visszafogottan jambizál, vagyis a modernség szépségeszményének verselési eszköztárát kamatoztatja, miközben a tanultság e szembetűnő jegyei mögül kimozdítja és kivonja az ént, a személyest és az intimet áthelyezi a grammatika keretébe, amely keret egész költészetének metaforikusságát problematizálja. A klasszikus modern metaforákban beszélt, titkokat és rejtélyeket szólaltatva meg a jelentés sokféle áthelyeződésével operált, a szóba rejtett léttartalmakkal, amely tartalmak Nádasdy visszavont metaforáiban éles fényben mutatják meg magukat.

Az emlékezés hangja uralja Nádasdy Ádám Az az íz című kötetének verseit. A versek elrendezése is erre utal. Öt ciklusba sorolta új verseit, mégpedig öt évszakba. Az „Első évszak"-tól az ötödikig követik egymást a ciklusok. A mindennapi tapasztalat négy évszakot ismer, a költő hangja az ötödiket is ismerheti. Az ötödikkel arra figyelmeztet, hogy itt nem az „évszak" szó szótári jelentése hangzik, hanem egy másik hang „évszak" szava, a természeté, a Múzsáé, egy közeli baráté, vagy akár egy megszemélyesített absztrakcióé, legfőképpen azonban az emlékezésé, hiszen az öt évszak az élet öt állomása, a gyerekkor, a kamaszkor, a fiatalság évei, a felnőttkor és az öregedés állomásai. Ami viszont arra utal, hogy az Az az íz versei egy töredékekben, részletekben, darabokban létező folyamatos történetet mondanak, tehát a versekben megszólaló hang forrása egy lehetséges, ám meg nem formált életrajz. Kinek az életrajza? Könnyű volna azt mondani, hogy a költőé, ha nem tudnánk, nincs emlékezés a nyelven kívül. Csak a mondható tekinthető emléknek. A mondható pedig a nyelvből jön elő és a nyelvben létezik. Ahogyan Nádasdy Ádám egy másik versében mondja, a szobrász előhívja a márványban lappangó szobrot. Régi és majdnem közhelyes kép, de a költő sem tesz mást, a nyelvből előhívja az emléket, azaz a verset, ami mögött valami egészen rejtélyes módon „az az íz" érzékelhető, ami nem más, mint maga az emlék. Az Adatátvitel című versben „ahogy a szobrász vési magát a nyers márványba", ahogyan a szobrász „hajszálanként, héjanként tárja fól / a márványban régtől ott lapuló szobrot", úgy vési a költő az ént a nyelvbe és hívja elő a nyelvben „régtől ott lapuló" verset. A nyelvbe vésett én grammatikai személy csupán, amelynek arcát, fejének tartását és szemének színét aligha lehet a sze37