Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Bányai János: Szó és rajz (Tandori, Lator, Nádasdy, Tandori)

lenni kényszerül ?" A kérdés újabb kérdést szül: „ Téged faragjon felnőtté belül / apró szemem?" Majd ismét csak kérdéssel folytatódik: „S a rád zúdított száz szó H hidalja át a csendet, a hiányzó / erőt, mibe a férfilét kerül?" A sort újabb kérdés zárja: „Segítsek elviselni emberül, / hogy töredezett ez az épnek látszó?" A szonett két négysorosa zárlata a negyedik kérdés. A válasz nélkül hagyott kérdések sora, pontosabban a válasz elhagyása a vers erős retorizáltságát mutatja, ezzel együtt a hang rezignáltan emelkedő regiszterét, amivel a felnőtté válást mint veszteséget mutatja meg, illetve azt, hogy töredezett, ami épnek látszik. Könnyű a sort záró kérdésben felismerni a klasszikus modernek töredezettség-tapasztalatát, azt, hogy minden egész eltörött. Csakhogy ehhez a motívumhoz Nádasdy éppen a kérdéseket záró utolsó sorban a mutatószavakkal - „ez az" - a kötet címadó versére emlékeztetve enyhén ironikus hangszínt kölcsönöz, amivel a szonettet ki is emeli a hagyományos szépségeszmény köréből. Ezt az ironikus színfoltot vetíti vissza az előző kérdésekre, majd - a tradicionális szonett szabályát fenntartva - a verszáró háromsorosokban a rezignációra irányítja rá. Arra, amiben bizonyos: „Kicsit tudok már nyugodtan maradni. / És tudom: türelem ez, nem szerelem. " A türelmet kínálja hát, a minden egész eltöröttel szemben a türelmet, nem a szerelmet, amivel egészében kilép a hagyományos szonett keretéből: nem szerelmes verset, hanem a türelem versét írja. Két idősík és két tapasztalat ütközik hát a versben, az emlék, aki a versbeli én volt egykor, a kamasz és a jelen énje, aki megszólalt, és akinek a hangja hallatszik ki a versből, az iróniával átitatott rezignált felnőtt hangja. Ez a rezignált hang ismerhető fel a Totálplán című vers zárósoraiban: „Nem vagyok hős, csak számottevő színfolt t azon a széles tablón, jó mellékalak. / Erdők, vadállatok, folyók, halak, / sűrű az én világom, társakkal teli, / nem tudom, hogy kell-e fényleni." És ugyancsak ezt mondja a Másodvonal című vers: „így élnek - mondta egyszer Anna csöndben -la másodvonalbeli zongoristák: / egy Nagyterem, két-három kisterem / évente, biztosan. Engem gyötörne, / ha mérni tudnám: mennyire szeretnek." Nem hősök a zongoristák, csak számottevő színfoltok a másodvonalban, nem tudják, „kell-e fényleni", azaz kitűnni vagy különbözni, a szeretet pedig nem mérhető. A kérdések sorából épülő szonett és e két vers a türelmet kínálja, szerelem helyett is, vagyis az ironikus rezignációt, mert így lelhető meg és élhető túl a felnőttkor. Kinek a hangja hát ez a rezignált hang? A Másodvonalban Annáé, a Totálplánban a grammatikai első személyé, amott idézet, emitt közvetlen megszólalás, amott eltávolodás az én-től, emitt azonosulás vele, mégsincs a megszólalások hangfekvése között különbség, hiszen mindkettőben a nyelv szólal meg, egy személyhez nem köthető általános tapasztalat. De önarckép is a két vers, önidentifikáció a nyelvben. Northrop Frye „a lírát kihallgatott beszédként határozza meg" és így érvel: „A lírikus rendes körülmények között úgy tesz, mintha magában beszélne, vagy valaki máshoz - a természet szelleméhez, a Múzsához, egy közeli baráthoz, szerelméhez, egy istenhez, egy megszemélyesített absztrakcióhoz vagy egy természeti tárgyhoz. [...] A költő úgyszólván hátat fordít hallgatóinak."12 Nádasdy Adám versei mintha ilyen „rendes körülmények között" hangzanának el. Úgy tesz, „mintha magában beszélne", vagy „valaki

12 Idézi Jonathan Culler. In. Figurák, Szeged, 2004.120. old.

36