Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Csányi Vilmos: A kapcsolat

lente benyúlok a kalitkába és kiveszem, hogy tisztába tegyük, menekülni igyekszik. Ez persze jó jel. El és élni akar. Amíg egyikünk a kálit tisztogatja, a másik röpgyakorlatokat tart. Valahogyan használni kéne a sérült izmokat, bármennyire fájhat. Van egy használaton kívüli hosszú szobánk, Gáboré, aki Angliában tanul, csak az ünnepekre jön haza, ez a gyakorlótér. De Dodótól, így neveztük el, csak annyi telik, hogy fékezi szárnyaival az esését. És persze menekül, ha vissza akarom tenni a helyére. Napi rítus lesz ebből, hetekig. Javul valamit, nem esik le azonnal, hanem csak 2-3 méter után, de emelkedni nem tud. És nem szelídül, pedig minden reggel szorongatom, simogatom, enni, inni kap. Nem szelídül, nem barátkozik. Végül is, ő tudja. Napközben a konyhában viszonylag zavartalanul ül a rudakon, egykedvűen. Nem ugrál, nem akar kijönni. Elvan. Talán a hatodik hét is elmúlt már, és észrevettem, hogy lassan, nagyon lassan javul a repülése, már nemcsak kitárja a szárnyait, hogy le ne essen, hanem verdes is velük, és már nem a padlón, hanem valamelyik széken landol. Messze még a jótól, de javul. És akkor elkezdődött a kitörési kaland. Egyik reggel, a repülési gyakorlat után, amikor visszatettem, nem foglalta el megszokott helyét az ülőfák valamelyikén, hanem a ketrec alján állva neki-nekiment a ketrec falának. Ki akart jönni. Lakásunk arra alkalmatlan, hogy egy menekülő, vergődő madár számára nagyobb teret adjon. Csak figyelem, mit csinál, egész nap ki akar jönni, estefelé megnyugszik, de másnap újra kezdi. Mit tegyek veled, madár? Ostoba vagy, nem tudsz repülni, tűrj békességgel. Másnap délben elfog a pulykaméreg. Megragadom a ketrecet és kiteszem a függőfolyosóra, és kinyitom az ajtaját. Menj, ha akarsz, menj, de nem tudsz repülni, szerencsétlen. Az előszobaajtón keresztül nézem, hogyan boldogul. Milyen jó lenne, ha huss, elrepülne. Kitipeg a ketrecből, hosszasan körülnéz, és láthatóan a vaskorlátot figyeli, arra akar felrepülni. Összeszedi magát, nekilódul, és talán öt centire a korláttól visszaesik. Megmondtam. Nem tudsz repülni!

Ami ezután következett, lehet, hogy csak egy etológus számára elképesztő, hiszen, amikor nem szakértő hallgatóságnak néhányszor elmeséltem, kicsit csodálkoztak, mi ebben a különös? Hát nem ezt kellett tennie? Hát persze, ha valaki lenne, éppen ezt kéne tegye. Miért is nem hiszem, hogy ő valaki?

Nos, Dodó nem próbált meg még egyszer felrepülni a korlátra, hanem körülnézett, majd szépen visszatipegett a kaliba, és felült az egyik rúdra. Részéről ennyi.

Kezdődött minden elölről, pontosabban folytatódott, ahogyan megszoktuk. Reggel röpgyakorlat, napközben békés üldögélés a rudakon. Ha a tudományomhoz fordulok, azt még meg tudnám magyarázni, nagy nehezen, hogy miért ment vissza a kalitkába. Megriasztotta a kudarc, kereste a megszokott helyet. Egy vad madárnak ilyet nem kéne tenni, a szabadulás a legfontosabb. Mégis fogadjuk el: megszokás, reflexek. Furcsa kis alkalmazkodó masina ez a madár. Az igazán különös, a tudományosan magyarázhatatlan azonban ezután következett: a következő egy hónapban egyetlenegyszer sem kísérelt meg kitömi. Üldögélt békésen, mint aki beletörődött a körülmények változtathatatlanságába. Miért? Minden ismeretem, tudásom azt mondatja velem, hogy másnap, harmadnap megint neki kellene kezdjen, hiszen valamennyire jól van már. Szabadulni kéne! Ugyanolyan vad, mint volt, sőt egyre hevesebben tiltakozik, amikor reggelente

12