Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Lengyel András: József Attila és Illyés – Osvát vonzásában (A marginalitás irodalomszociológiájához)
de önmagát „költőként", igazi költőként határozta meg. Ez a beállítódás, az önmeghatározás és önerősítés e módja szinte törvényszerűvé teszi, hogy számára intellektuális elmélyülése többnyire nem sikert eredményezett, hanem, ellenkezőleg, éppen a környezetével való össze nem illését, inkongruenciáját erősítette föl. Mert ahogy föladta (föladnia kellett) a behízelgően kedves és játékos kölyökzseni (Illyés szavával: a naturbursch) szerepét, azt adta föl, ami addig őt környezete számára elfogadtatta (vö. Komlós 1967), s így egyre inkább a „játékszabályok" és konvenciók megsértője lett. Illyés tragédiáját (mert hosszú s nagy sikerei ellenére voltaképpen ezzel kell számolni) egy ezzel sok szempontból ellentétes dinamika eredményezte. O, aki Franciaországból hazatérve mindjárt hivatalnoki állást vállalt, hogy „független" lehessen, s még a Kádár-korszak írófejedelmeként is azzal áltatta magát, hogy ő tisztviselői egzisztenciáját mindvégig megőrizte (Domokos szerk. 2006.16.), ezt a „függetlenséget" csak a környezetre való „racionális" reagálásokkal, úgynevezett dip- lomatikusságával tudta megőrizni, sőt - látszólag - növelni. Azaz, a „függetlenség" illúziójában élve voltaképpen a környezettől való indirekt intellektuális függését növelte meg. A környezettel folytatott „racionális" dialógus értelemszerűen csakis a környezet érveinek interiorizádója lehet. Életstratégiáját így, bár költő volt, „szociológiai" logika határozta meg, nem pedig az öntörvényei szerint teljesedő életmű benső, autonóm logikája. Ez, minden rosszhiszemű értelmezés ellenében állíthatjuk, nem valami szokványos karrierizmus számlájára írandó. Illyés, mint művészetével is harcoló író, elkötelezett, elveihez ragaszkodó értelmiségi volt. Sőt, paradox módon, éppen ez az elvhűsége volt az az erő, amely mozgatta pályáján. O, a „vegyesházasságban" született (vö. Illyés 2008. 3.) pusztafi, aki szülei házasságának fölbomlását követően édesanyjához kötődve alakította ki társadalmi preferenciáit, tudatosan készült egy képviseleti költő szerepére - „népe" irodalmi képviseletére. Ez a beállítódás egyesek számára meglepő lehet. De valójában egyáltalán nem az. Illyés nem apjához, hanem anyjához kötődött, s e kötődése ahhoz a paraszti világhoz rögzítette, amely valójában nem is állott hozzá igazán közel, de amelyért erkölcsi felelősséget érzett. (O maga vallotta meg [Domokos szerk. 2006. 31.], hogy fiatalkori költészetében - az uralkodó széljárással dacolva - „parasztosabbra" stilizálta magát, mint amennyire a paraszti világhoz valójában tartozott.) S ezt a kettősséget a későbbiekben is érzékelni lehet - egyik kései önmeghatározása szerint ő valójában „urbanizáló népi" volt. Ezt az elköteleződését, visszatekintve, méltányos ember nem is kifogásolhatja, sőt a „lentiekkel" való - mégoly illuzórikus, de nyilvános - azonosulása eléggé nem becsülhető emberi gesztus, életalakító magatartás. Ám az így vállalt harc sikere megkívánta szükségképpeni „taktikázás", előtérbe kerülve, már óhatatlanul szembeállította a közéleti embert az életmű immanens, belülről alakító logikájával, s automatikusan beszűkítette alkotói mozgásterét. Kialakult szerepével, persze, mint az irodalmi közélet szereplője nyert, mint költő viszont veszített. Saját sikeressége fordult vele szemben. Mindebből jelen tanulmány szempontjából annyi az érdekes, hogy Illyésnek József Attilához való viszonyába óhatatlanul feszültséget vitt bele. S viszonyukat, a kölcsönös respektus ellenére, gyorsan rivalizálássá változtatta a két különböző szerepfelfogás dinamikája. Méghozzá, ma már látható, törvényszerűen. 3 József Attila és Illyés kapcsolatának történeti rekonstrukciója nehéz feladat, többnyire csak emlékezésekből állítható össze a mozaik. Annyi bizonyos, első találkozásukra József Attila Párizsból való hazatérése után, 1927 őszén került sor - de nem előzmények nélkül. A Rubin László szerkesztette A Láthatárban mindkettőjüknek jöttek írásaik, s József 73
