Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11. szám - Bencze Erika: Magyarország fölfedezése (esszénovella)

a többségiekkel. Ez már akkor butaság volt, noha még nem tudtuk, hogy mi vár ránk egy-két év múlva. Emlékszem még a leghangosabb lány és a magát legtöbbre tartó fiú nevére. Ma sehol sincsenek. Szerintem elsők között fogták a vándorbotot, azaz az utazótáskát, és vágtak neki a nagyvilágnak. De lehet, hogy Magyarország valamely városában keresik a kenyerüket. Már biztos nem olyan büszkék jugó múltjukra.

Nem volt hangos, de láthatóan jól érezte magát L. I. - ma ismert író. Általános sikert aratott a szabadkai szecesszióról rögtönzött kiselőadásával. Valaki talán megjegyzést tett, miféle ismeretlen porfészek az a Szabadka. S akkor rukkolt elő a szecesszióval, Kosztolányival és Csáthtal. így utólag visszagondolva, tényleg irányult felénk, vajdaságiak felé, valamiféle kis ellenségesség, enyhe ellenszenv. Leginkább az erdélyi vendéghallgatók részéről. Nem tudom megfejteni, mi volt az oka. Talán tényleg az a fölény, ami áradt némelyikünkből. Sétálva tartottunk a Nagyerdő felé. Már nem tudom, mi esett le a földre. De jelentéktelen megjegyzést tettem. Itt minden széthullik. Vagy valami hasonlót. S akkor rám szólt az egyik erdélyi fiatalember; úgy láttam, ő volt a „vezéregyéniség" közöttük. Nem hullik, hanem hull. Én meg visszavonultam és - utólag nagyon nagy marhaságnak tartom — valami szerény, tudatlan-tájékozatlan pózt vettem fel a szeminárium egész ideje alatt. L. I. sietett a segítségemre, mondván, nálunk az ikes igék nem használatosak. Ebből is látszik, hogy az erdélyi fiú csak kekeckedett, mert elfogadta ezt az egyáltalán nem helytálló magyarázatot. Vagyis halvány dunsztja sem volt az egészről, csak sérteni akart. Nem tudom, mi van vele. S már nem is érdekes. De az ige hull és hullik alakja egyaránt köznyelvi forma. L. I. viszont velem együtt korábban hazautazott.

Azóta már többször jártam Erdélyben, s egészen másféle embereket ismertem meg. Tiszta észjárásúakat. Legalábbis a falvakban. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy ugyanazokat a dalokat énekelték az idősebbek, mint a nagyszüleink, s ugyanazt mondták-gondolták-hitték az anyaországról, mint mi. Ha egyszer még megérhetnénk... Ezt egy nyolcvan körüli - kiváló szellemi-fizikai erőben levő - férfi mondta Z.-nek a Csíkszeredái piacon. Véletlenül elegyedtek szóba, megkérdezte Z. nevét, s gratulált neki, mert épp aznap volt a nevenapja. Aztán ital mellett folyt a csevegés, leszünk-e egyszer újra „igazi" magyarok. Életkorából kifolyólag nem valószínű, hogy megérte december 5.-ét, ha meg igen, tudja a választ... Nekem ezek az erdélyi utak lelki értelemben jelentettek sokat. Azzal a tanulsággal jártak, miszerint hiába emeltek közénk évtizedeken át átjárhatatlan határokat, kőfalakat és szögesdrótokat, újabban vízumkényszeres és schengeni határokat - ugyanazok maradtunk; hasonló gondolkodásúak, hitűek és kultúrá- júak. Magyarok. Magyarabbak az áhított álom-anyaországbelieknél.

Mostanában jókat szórakozom magamban. A fiam óvodai csoportjába jár két olyan kisgyermek is, akinek az édesanyja erdélyi származású. Úgy kerültek ide, hogy bizonyos időszakban a romániai léthelyzethez képest még a vajdasági is különbnek számított. S borzasztó - még a pesti nyelvet is túlszárnyaló - nyílt e-vel beszélnek. Nemcsak az elkülönbözés igénye játszik közre magatartásukban, lenézés is. E faluban, ahol én is csak jövevény - „gyitt-ment" - vagyok, az idősebbek tiszta, a fiatalabbak valamelyest kevert, de még érezhető palóc tájnyelven

36